Sárkány Testvér /Szünetel/

-11-

- Szürke hová megyünk? - kérdeztem nyugtalankodva az előttem baktató sárkánytól. - Nem úgy volt, hogy az erdő este veszèlyes?

Este van. Vagy inkább hajnal? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy alig látok tovább az orrom hegyénél.
Szürke még azt sem engedte meg, hogy elemlámpát hozzak magammal, mert ahogy ő mondta: "Nem lenne a legszerencsésebb dolog felhívni magunkra a figyelmet!". Szóval most éppen a vaksötét erdőben botladozok mezei barátom után.
Ám az említett nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Némán haladt előttem, fejét magasan tartva.
Igazából azóta nem mondott semmit, mióta elindultunk.
Én jobbra, balra kapkodtam a fejemet, ha valamilyen neszt hallottam, és igyekeztem nem elbotlani a saját lábamban.

A gyűrűmön a karomnyomok, halványan derengeni kezdett.

- Szürke... - suttogtam. - a gyűrűm -
Mutattam a nyakamban lógó ékszerre.

- Húzd az ujjadra - válaszolt anélkül, hogy hátra fordult volna.

Persze most beszél!

A jobb gyűrűsujjamra húztam az ékszert, de a karomnyomok tovább ra is halványan világítottak rajta.

- Szürke, még mindig... - akartam volna tájékoztatni a problémáról a sárkányt, de félbeszakított.

- Nem baj. - morogta. - Most pedig maradj csöndben.

Felsóhajtottam.

Szürke néha olyan hisztis tud lenni...már ha használhatom ezt a szót egy fiúra.

Az erdőben szokatlan csend honolt. Nèha felhuhogott egy-egy bagoly, de azon kívül csak a lèpéseink zaja hallatszódott, ahogy gázoltunk az avarban.

Millió és egy kérdésem volt Szürkéhez. Miért vagyunk az erdőbe? Miért éjszaka? Miért van csönd? És bakker miért olyan ez az egész mint egy rossz mese? És még sorolhatnám. De nem tehetem fel egyiket sem. Szürke azt mondta, maradjak csendben. És úgy éreztem, most jobb ha szót fogadok neki.

Már egy jó ideje baktattunk az erdőben.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a fák elfogytak körülöttünk.
Legalábbis többnyire.
Egy tisztáson álltunk. A telihold fényesen világított a fejünk felett, ezzel megvilágítva a tisztást, mely (saccra) nem volt nagyobb kèt egymás mellé helyezett volkswagen kisbusznál. Körüblelül a közepén egy fatuskó állt, amit fura ezüstösen csillogó virágok nőttek körbe.

Szürke olyan hirtelen állt meg, hogy majdnem átestem rajta.

- Megérkeztünk?

Bólintott.

- Miért hoztál ide?

- Majd meglátod - válaszolta - Állj a fatuskóra. De vigyázz, nehogy eltaposd a virágokat!

Bólintottam.

Odasétáltam a tuskóhoz és rátettem az egyik lábam. Óvatosan ráhelyztem a testsúlyomat, hogy ellenőrizzem nem mozog-e. Bár láttam, hogy gyökerei erősen kapaszkodtak a földbe, de fő az óvatosság.

Nem mozgott.
Lassan felléptem rá.
A hold pontosan a fejem felett helyezkedett el.
Ott álltam a fatuskón, mint egy szinpadon és a Hold, mint egy reflektor csak engem világított. A tisztás többi részén olyan sötét lett, mint az erdőben. Ez fura volt és egyszerre ilyesztő.

- És most? - kérdeztem Szürkére nézve.

- Hát... - kezdte, de nem tudtam rá tovább figyelni, mivel a gyűrűm hirtelen felforrósodott.

Ránéztem a gyűrűre. A karomnyomok vérvörösen izzottak, olyan intenzíven mint azelőtt még soha.
Úgy éreztem menten szétégeti az ujjam.
Felordítottam fájdalmamban, és megpróbáltam ökölbe szorítani a kezem. Ettől persze csak még elviselhetetlenebb lett a fájdalom.
Térdre rogytam a fatuskón.
A szememet a teliholdra emeltem, mintha bármit is segíteni tudna.
Hallottam, hogy Szürke kiabál nekem valamit, de az agyam nem fogadta be az iformációkat.
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve a Hold felé emeltem a gyűrűs kezem.
A Hold hirtelen felragyogott, majd másodpercekkel később éreztem, hogy valami az ujjamba hatolt. Olyan volt mint egy szilánk. Ám az érzés más volt: nem éreztem már fájdalmat, elmúlt, és valami más kellemes, jóleső érzés futott végig a testem összes porcikáján. Mint valami új erő.

Lehunytam a szemem.

Hirtelen éreztem, hogy a lábam elemelkedik a fatuskóról.
A kezem még mindig a telihold felé nyújtottam. Nem bírtam elmozdítani onnan. De nem is akartam.
Az ismeretlen erő újra és úra végigfutott a testemen, ezzel egyetemben egyre magasabbra emelkedtem.

Lassan kinyitottam a szemem...
Nem sokkal fölöttem egy kard lebegett. Felé nyújtottam az ujjaim.
Mikor már olyan közel kerültem hozzá, megmarkoltam a markolatát. A másik kezem is kinyújtottam és megfogtam vele a tokját.

Aztán lassan, óvatosan kihúztam belőle a kardot.
A kard pengéje ezüstösen ragyogott, épp mint a Hold.
Apró mosolyra húztam a szám, majd
visszatoltam a kardot a tokjába és a tokon lévő szíjal a derekamra kötöttem.

A láthatatlan erő, mely eddig szétáramoltt bennem, körbevont engem mint egy burok.
Nem láttam semmit tőle csak az ezüstös ragyogást.
Éreztem, hogy sűlyedni kezdek.
Nemsokára megéreztem a fatuskót a talpam alatt. A burok mintha köd lett volna hirtelen szertefoszlott, s a telihold sem világított már reflektorként rám.

Leléptem a fatuskóról.

- Millien - allottam meg magam mellől Szürke hangját.

Ránéztem.

Az arca döbbenetet tükrözött.

- Millien a hajad... - akadt meg.

A hajamra néztem.

A hajamra, amely az eredeti barna színe helyett, most hófehéren világított.

-Oh.

Ennyit bírtam kinyögni.

- Millien minden rendben? - kérdezte Szürke aggódva.

- Persze - motyogtam, majd összerogytam.

Hirtelen fáradtnak, elcsigázottnak éreztem magam, muszály volt elterülnöm a fűben.

- Mi volt ez az egész, Szürke?