Sárkány Testvér /Szünetel/

-13-

- Nos Millien, az a kard amit éppen a derekadon viselsz...Novaballa kardja.

Teljesen lefagytam.

Csak bámultam a csillagokat, s közben ezer meg ezer kérdés száguldozott az agyamban. Novaballa kardját viselem a derekamon...még a történetet sem dolgoztam fel, hát még ezt!

- És ez...hogy lehet?

Próbáltam valami értelmes kérdéssel előrukkolni, de csak ez jött. Teljes agyfagyás.

- Nos, ezt még én sem tudom - Szürke arcán egy furcsa fintort véltem felfedezni. - De ha tippelnem kéne pozitív dolog.

- Kösz, ezzel sokat segítettél!

A csöndet egy nem messzi közúton haldó mentőautó szirénája törte meg.

- Azt hiszem mennünk kell! -tápászkodott fel Szürke.

Felültem.

- A zajra gondolsz? Csak egy autó volt! - legyintettem mosolyogva.

-Tévedsz.

Meglepetten néztem Szürkére.

- Hát akkor mi volt? - néztem rá hitetlenkedve.

- Egy bagoly.

- És ezt te honnan veszed?

Szürke nem válszaszolt, csak elindult a fák felé.

- Onnan, hogy ez egy különlges bagoly.

- Mégis milyen?

- A fajának pontos neve Erdei Riasztó Bagoly, de az erdő lakói csak muszáj-madárnak hívjuk.

- Miért pont muszáj-madár?

Szürke gyors léptekkel megindult a rét széle felé.

- Erre a kérdésedre nem tudok pontos válszt adni, az én generációm is csak az idősebbektől hallotta ezt a gúnynevét. - csapott egyet a farkával.

- De mit jelent, ha ilyen hangot ad ki? -kérdeztem, de sejtettem a választ.

- Szerinted? - nézett rám. - Veszélyt.

- És most van sejtésed arról, hogy milyen veszélyt jelzett a madár?

- Fogalmam sincs, de siessünk! - szólt hátra idegesen.

- De... - kezdtem, ám Szürke félbe szakított.

- Kérlek embergyerek, maradj egy kicsit csöndben, sietnünk kell!

Kissé sértetten folytottam magamba azt a tömegnyi kérdést, ami még ott kavargott bennem.
Bántott, hogy embergyereknek nevezett. Zavartak a hirtelen hangulatváltozásai, hogy a jó hangulatát, egy pillanat alatt lerontja, ha egy neszt, vagy akár számára kényes témát hall. Néha úgy érzem, hogy valamit kihagy. Soha nem mesélt nekem a kiskoráról, eddig is csak pár szót mondott az itteni életéről...vagy annyit se. Olyan mintha elhallgatna valamit. Valamit, ami túl súlyos ahhoz, hogy bárkivel is megossza, s még túl friss ahhoz, hogy ha beszélne róla sebeket szaggatna fel.
Már szinte futva szeltük át az erdőt, ami ugyanolyan csendes volt, mint bármikor máskor. Nem értettem Szürke miért aggódik ennyire. Hirtelen eszembe jutott a Morganmorllal folytatott rövidke párbeszédem. Megborzongtam. Senkinek nem kívánom, hogy valaha is lássa azt a szörnyet! Pláne, hogy még beszéljen is vele.
Hamarosan kiértünk az erdőből, ám Szürke nem lassított a tempóján. Talán fél? Nem hiszem, őt nem ilyen fából faragták...vagy mi.
Átvágtunk a réten és a betonos útra fordultunk.
Én lassan már azt hittem elhal a tüdőm.

- Szürke! Lassh...íst!

Nem tudom lihegésem eljutott-e a füléig, minden esetre sárkány barátom nem lassított a tempóján. Úgy futott előttem, mint akit űznek. Pedig nem üldözött senki.
Vagy de...?
Lelassítottam és hátra néztem.
Azt hiszem abban a pillanatban a szívem kihagyott egy ütemet.
Az erdő szélén egy csapat fekete árny állt. Nem mozogtak, nem adtak ki hangot. Talán ez volt a legijesztőbb bennük. Csak álltak mint a szobrok. Vérvörös szemük csak úgy világított a pofájukból. Olyanok voltak mint az...

- Árny Hiúzok - hallottam meg Szürke hangját a hátam mögül. - Még soha sem hagyták el az erdőt.

- Tehát ezért riasztott a madár -motyogtam.

- Úgy látszik - csapott egyet a farkával Szürke. - Na gyere menjünk!

Minden habozás nélkül fordultam újra előre. Lábaim gépiesen követték Szürkét.

Otthon szinte csak beestem az ágyamba. Szürke a házunk előtt eltűnt mint a kánfor, mielőtt megkérdezhettem volna mi baja, hova megy. Hát ha duzzogni akar duzzogjon! De valahol belül éreztem, hogy ezen viselkedése súlyosabbat rejt egyszerű duzzogásnál.