New Changes ~ Max Verstappen

2.

Hevesen csókol, miközben az autónak dönt. Ujjai lassan kúsznak le a fenekemre, majd a combom belső felére.

- Thomas – tolom el finoman magamtól.

- Nem akarsz feljönni hozzám? – kezdi el a nyakam csókolgatni.

- Nem – suttogom. – Tudod, hogy én nem.

Még mindig nem állok rá készen. Max után nem.

- Tudom – fújja ki a levegőt és húzódik el. – Gyerünk.

- Most haragszol? – pislogok rá.

- Nem csak húzzunk már! – feleli ingerülten.

- Jó – indulok meg az autó másik oldalára. – Nem kell idegeskedni!

- Ne idegeskedjek? – csapja be az ajtaját. – Már bocs, de ha nem lennél ilyen szende, kis szűzlány akkor nem kapnám fel a vizet.

- Ó... bocsánat, hogy nem teszem neked szét rögtön a lábam – gesztikulálok feszülten. – Arra ott vannak a sarki lányok.

- Rendeben – vágja rá. – Ha nem veszem fel, akkor épp valamelyikkel szórakozgatok.

- Csak nyugodtan – sziszegem. – Csak akkor te is felejtsd el, hogy valaha is több lesz köztünk.

- Ugyan – röhög. – Rajtam kívül senki se nyúlna hozzád, még talán bottal sem – parkol le a házunk előtt.

- Dögölj meg – pattanok ki és csapom be magam után az ajtót.

Nem érezek fájdalmat. Semmit. Üres és fáradt vagyok. Semmi más. Talán fájnia kellene. Talán sírnom kéne utána, pedig képtelen vagyok. Bármennyire is szeretném Thomas soha nem lesz Ő. Soha.

- Megjöttem – bújok ki a cipőmből.

- A konyhában – hallom meg Anya hangját.

Megfáradt mosollyal az arcomon lépek be. Valószínűleg valamiről éppen Ericcel csevegtek, de nem lehetett olyan fontos, hiszen most mindketten rám figyelnek.

- Milyen volt? – kérdezi Eric, akivel egész jól megbékéltem az utóbbi időben. Nem mondom, hogy könnyű volt, de végül sikerült.

- Azt hiszem szakítottunk – vonok vállat. Csak ekkor tűnt fel a doboz, ami az asztalon van.

- Ó kicsim sajnálom – szomorkodik Anya.

- Nem kell – vonok vállat. Nem fáj semennyire sem. – Annyira nem volt fontos. Mi ez a doboz?

- A tiéd – feleli Eric.

- Az enyém? – kelek fel és néztem meg közelebbről is. – Kitől jött?

- Nincs rajta feladó – válaszol Anya. – Felbontod?

- Aha – lassan tépem fel a dobozt leragasztó szalagot.

Az első, ami a kezembe akad az egy levél. Egy levél tőle, a saját kézírásával és illatával. Könnyes szemmel kaptam a szám elé a kezem és hagytam, hogy földre hulljon. Pont úgy, mint a könnyeim. Nem lehet. Nem lehetséges. Miért teszi ezt velem? Miért kell tönkretenni mindent, mikor már minden rendbe jött?

Az ágyon ülök és a könnyeimet törölgetem, miközben az ágy másik végében lévő összegyűrt levél. Már egy ideje mást sem csinálok csak a Max által írt papírfecnit bámulom. Nincs bennem annyi lélekerő, hogy elolvassam. Még csak a doboz tartalmát sem voltam képes megnézni nem, hogy elolvasni, amit a saját kezével írt. Eddig annyira jól ki tudtam zárni az életemből és most visszatért, hogy megint mindent felforgasson.

- Hahó – nyit be Anya. – Elolvastad már?

- Nem – rázom meg a fejem. – Nem merem.

- Jaj kicsim – ül le mellém és megsimogatja a karom. – Esetleg felolvassam?

- Nem kell – sóhajtom és a levél fele nézek. – Már egész sok erőt gyűjtöttem, hogy belekezdjek.

- Értem – húzza el a száját. – Mi elmegyünk aludni, majd holnap elmeséled mi volt benne.

- Rendben – bólintok és figyelem, ahogy kisétál a szobámból.

Félve mászok át az ágyam másik felébe és simítom ki a gyűrött papírt. Veszek egy mély levegőt és félve belekezdek. Nem tudom mi lehet benne.

Rosie!

Nem is tudom hol kezdjem. Annyi, de annyi minden történ hirtelen, hogy félek soha nem fogjuk megérteni a dolgainkat. Egy barom vagyok. Nem lett volna szabad leállnom Joyceal. Az egész annyira furcsa volt. Nem hibáztatlak. Türelmes voltam mindvégig hozzád, pedig rettentően kívántalak. Aztán jött ő és elcsavarta a fejem. Hetekig nem voltam senkivel, így könnyen rá tudott venni az egészre. Csak akkor jöttem rá mekkora hülye vagyok, mikor ő feküdt a mellkasomon nem, pedig te. Ennek nem így kellett volna történnie. Nem vezetlek meg. Azok a képek tényleg megtörténtek. Valóban ültünk egy autóban, valóba vacsoráztunk együtt. Lehetnék olyan, mint a filmekben, mikor azt mondják nem történt semmi, de akkor hazudnék neked. Nem teszem. Túlságosan is fontos vagy, hogy hazudjak bármiről.

Akkor ott és utána egyikünk se látta tisztán a dolgokat. Bevallom én nekem még most is zavarosak a dolgok. Emlékszem, hogy elmentél. Tisztán megvan, ahogy eltűnsz én, pedig minden probléma nélkül üvegből iszom meg a pezsgőt. Mázli, hogy üres volt mikor már földhöz vágtam. Idegesített, hogy ennyire balfasz vagyok. Miért nem tudtam neki megmondani, hogy vége? Hogy hagyjon békén? Miért nem voltam képes megmondani neki, hogy minden köztünk csak egy félreértés volt? Hogy téged szeretlek...

Szeretném, ha megbeszélnénk. Tudom, hogy utálsz és azt kívánod bárcsak a falnak csapódnék, de én szeretném. Szeretném, ha a szemembe néznél és azt mondanád vége. Hogy már nem érzed azt, amivel én még minden nap megküzdők...

A dobozban egy repülőjegy és egy beléptető kártya van. Mindkettő Ausztráliába szól. Ne csalódjak benned Rose...

Max

Zokogva engedem el a papírt. Nincs vége. Ó, de mennyire nincs vége.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Igen, igen tudom. Nagyon megkéstem vele. Mentségemre szóljon, hogy a suli is elkezdődött és a kilencedik nem könnyű, emellett pedig még versenyzek is. Igyekszem valami rendszert kialakítani, de mivel az órarendem még mindig átmeneti nem tudok. Ígérem azért igyekszek és remélem attól még tetszik.