New Changes ~ Max Verstappen

22.

Pár utcával később már csak sétálok. A legjobb dolog lenne most felhívni Maxot és elsírni neki a bánatom. Elmondani úgy, mint akkor és sírni neki egy sort. De tudom, hogy nem lehet. Hogy holnap szombat és neki a vezetésre kell koncentrálnia. Ha most felhívom akkor akaratlanul is rajtam fog gondolkozni. Ezt pedig nem szeretném. Neki ez a munkája, nem lehetek ennyire önző. Nem és kész.

A villanyok még égnek, tehát fent vannak. Erőszakosan eltörlöm a könnyeim és becsengetek. A másodpercek kínzó lassúsággal telnek, még kinyílik az ajtó. Én pedig, amint meglátom apát a vállára borulok. Eltörik bennem valami és a dolgok újra és újra belehasítanak a gondolataimba.

- Rosie – ölel magához. – Mi a baj?

- Terhes – mondom sírva. – Terhes Erictől.

- Jaj kicsim – szorít meg gyengéden. – Sajnálom! Én mondtam Anyádnak, hogy nem fogod jól kezelni, de ő hajthatatlan volt. Gyerünk beljebb.

Elengedem és beljebb megyünk a házban. Sehol, senkit sem látok, ami azért kicsit furán jön ki. Gondolom apa sejtette, hogy jönni fogok ezért lehet itthon. Kellemetlenül érzem magam, hogy miattam teszi ezt. Nem is értem miért nem vele maradtam annak idején.

- Beszéltél Maxszel? - szakítja meg a gondolataimat a kérdésével.

- Nem – rázom a fejem. – Nem akartam zavarni...

- Jaj Rosie – sóhajtja. – Pont vele kéne beszélned... Tudod ő az, aki megért téged ilyenkor. Sokkal jobb lenne, ha most ki tudnád önteni neki a szíved. Akárcsak mikor elváltunk...

- De most dolgozik – ülök le az asztalhoz, apa pedig egy kakaót kezd el csinálni. – Ha felhívom velem lesz elfoglalva. Azt meg olyan önzőnek érzem.

- Hidd el, ő nem érezné önzőnek – teszi le elém a kakaót. Tudom, hogy igaza van és Maxnek semmi baja nem lenne ezzel az egésszel, de az én büszkeségem ennél sokkal nagyobb.

- Mindegy – kortyolok bele. – Most legszívesebben ki sem mozdulnék az ágyból. Annyira... Nem tudom. Hülyén érzem magam.  Olyan borzalmas belegondolni... - és csak ekkor esik le, hogy Apa már tud róla. – Mikor mondta el?

- Pár napja – sóhajtja. – Én éreztem Rosie. Tudtam, hogy Anyád szeretne még egy gyereket. Állandóan megjegyezte, hogy ő szeretne, de én...

- Te nem akartad – motyogom. Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy tudjam, talán ez az egyik indok, amiért tönkrement a házasságuk.

- Igen – húzza el a száját. – Okos lány vagy te Rosie.

Ezek után a vendégszobában fetrengek az ágyon. Néha rám tör a sírhatnék, de valahogy mindig visszafojtom. Nem akarok gyenge lenni.

Tudom, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatuk. Annyiszor voltak apró veszekedéseik. Majd' kiszúrta a szemem a köztük lévő ellenségesség, de nem vettem róla tudomást. Hagytam elmenni a fülem mellett, ezeket a csúnya oda-oda szólásokat. Talán, ha akkor felkészülök erre az egészre, nem érintene ennyire mélyen. Akkor lehetséges, hogy nem esek kétsége, hogy új taggal bővül a családunk.

Ahogy vált a zene a fülemben, úgy változnak a gondolataim is. Akarok én még itt maradni? Itt, ahol annyi minden rossz történt velem az utóbbi időben. Ugyan minden emlékem ide köt, de most rám férne egy kis vérfrissítés.

Fel sem tűnik, hogy elrepül az idő. Elmerülök a gondolataimban és teljesen kizárom a külvilágot, miközben a fülemben dübörög a zene. Csak akkor eszmélek fel, mikor bejön Apa.

- Kérsz vacsorát? – ül le az ágyra, én pedig kiveszem a fülemből a fülhallgatót.

- Nem – suttogom. – Nem vagyok éhes.