Team Joker [BEFEJEZETT]

5.

Mikor nem otthon ébredtem, egy kicsit megijedtem, és felültem, hogy könnyebben realizáljam, hol is vagyok. Ja, persze... Ivynál. De ez a pillanatnyi rémület elég volt ahhoz, hogy az éjszaka közepén már ne tudjak visszaaludni. Benéztem Ivy szobájába, nem volt ott. Aztán kerestem a konyhában, a fürdőben, ott sem találtam. Tudom, azt mondtam neki, hogy majd hívom, de egyszerűen semmilyen nemű társasághoz nem volt épp kedvem. Feltettem főni magamnak kávét, és leültem a konyhaasztalhoz, ahol elszívtam egy cigit. Olyan jó volt ez a nyugalmi állapot. Sehol senki, egy lélek sem zaklat, hogy Harley, ezt nagyon elrontottad vagy, hogy Mit képzelsz magadról? vagy a klasszikus kiengesztelő Minden rendben? illetve Ezt nem így akartam... mind üres szavak, soha nem sajnálja. De, hogy megint rajta gondolkodom... már hiányzik, pedig csak pár órája váltunk el. Most minden olyan viharos, de régen annyira szép volt. Amikor megismertem, mikor az lettem, aki vagyok...

- Dr. Harleen Frances Quinzell?
- Igen. Gyakorlatra jöttem.
- Miért épp a mi intézményünket választaná?
- Úgy gondolom, az Önök intézménye a legszakszerűbb az országban, és itt tudnám igazi erőbedobással végezni a munkámat. Jó környezetben, szakemberekkel, akiktől még tanulhatnék.
- Tetszik a hozzáállása. Köszönöm, hogy befáradt, holnap értesítjük.
- Köszönöm.
"Jó napot. Harleen Frances Quinnzell?" "Igen." "Az Arkham Elmegyógyintézetből telefonálok. Szívesen vennénk, ha nálunk töltené a gyakorlati időszakát."

Persze, akkor még félénk voltam, bármi megijesztett. Nem is tudom, minek oda mentem, már akkor sem voltam normális. Utáltam is azt a helyet rendesen. A sok őrült... egyáltalán nem nekem való volt a pszichiáteri állás, mégis újra belekezdenék, ha úgy lenne. Ott, Kaliforniában élhetnénk ebből. Nyitnék egy magánklinikát. Puddinak nem is kéne dolgoznia.

- Tudja, Harleen...
- Csak Harley.
- Elnézést. Tudja, Harley, nem akartuk bedobni magát a mélyvízbe, de egy visszajáró súlyos betegünk orvosa épp a múlt héten lett öngyilkos.
- Ó... részvétem.
- Köszönjük. Egy pszichiáter sem vállalja el őt. Talán maga...
- Nagyon szívesen. Névtelen?
- Nem tudjuk a nevét. Ő Jokernek hívja magát, de ezt nyilván nem írhatjuk az aktába.
- Persze, érthető.

Már az első kezelésnél éreztem, hogy ez több lesz egy orvos-beteg viszonynál, de ez ellen az érzés ellen erősen tiltakoztam, hisz az orvosi etikett az ilyesfajta kapcsolatot mélyen tiltja. Mégis volt bennem mélyen valahol egy gyerekes kíváncsiság. Meg akartam ismerni. Olyan közel akartam hozzá kerülni, mint senki máshoz az előtt. És tudtam, hogy ehhez rengeteg lelkierő fog kelleni.

- Dr. Harleen Quinzell vagyok, én leszek az orvosa.
- Mint Harlekin. Tetszik tudni, doki. A bohóc.
- Tudom. Hogy érzi magát?
- Minek kell úgy bemutatkozni, hogy Dr.? Nagyzolási kényszerre vall. Nekem doktorim van, blablabla...
- Tegeződhetünk?
- Te sem bírod pár hétnél tovább, Harlekin.
- Csak Harley. Hogy érzi magát?
- Akkor nem tegeződünk?
- Hogy érzed magad?
- Mintha egy elmegyógyintézetben beszélgetnék az újdonsült pszichiáteremmel. Na, várjunk. De így is van!
- Általánosságban gondoltam.
- Van időm gondolkozni.
- Miken szoktál gondolkozni?
- Ha egyszer bejössz a szobámba, elmesélem.
- Hogy hívhatlak?
- Csak Joker. Ez a Quinzell meg olyan fenséges hangzású. Mit írsz?
- Csak jegyzetelgetek.
- Képeket nem nézegetünk?
- Szeretnél?
- Apám egyszer elvitt a cirkuszba...
- Hallottam már.
- Tehát olvastad az aktámat.
- Szeretek felkészült lenni. Mit érzel, mikor megölsz valakit?
- Egyből a lényegre térsz, ez tetszik.
- Tehát?
- Semmit.
- Valamit csak érzel.
- Te mit érzel, mikor letaposol egy virágot? Jelentéktelen, nem?
- Számodra jelentéktelen az emberi élet?
- Mindenkinek csak a sajátja érdekes, meg az ismerőseié. Hogy reagáltál, mikor mondták, hogy meghalt az előző orvosom? Féltél, igaz? Hogy veled is ez fog történni. De az ő élete, azaz hát... a vége nem váltott ki belőled semmit. A sajátodra koncentráltál. Hogy te milyen önző vagy...
- Megijedtem. De úgy látom, nincs mitől félnem.
- Nem tartasz tőlem?
- Nem félek.
- Hm. Ez érdekes. Izgalmas. Ez valami csodás! Szóval, Quinny, mesélj magadról.
- Ha egyszer bejössz a szobámba.
- És rajzolni fogunk?
- Szeretnél?
- Általános iskolában mindenki virágocskát, meg napocskákat rajzolgatott.
- És te?
- Soha nem rajzoltam.
- És az írás?
- Azt szeretem.
- Adok pár papírt, meg ezt a tollat. Holnapra, vagy holnaputánra, vagy amikorra szeretnél, írj nekem valamit. Mindegy, mit. Mára végeztünk.

Nagyon vártam, mit fog nekem írni. Arra, hogy a párnámon hagy egy "Várom a következő kezelést, doki. J." feliratot az általam adott papírokra szavanként, mellette a tollammal... arra nem számítottam. Soha nem kérdeztem, hogy jutott be. Nem volt lényeges. Már vártam a következő, és következő kezeléseket, amik átváltoztak randi-szerű találkozásokká. Egymás részei lettünk...

- Puddi... -kopogok a cellája üvegén.
- Quinny? -bukkan elő a semmiből ezzel a szívbajt hozva rám.
- Azt hittem, megszöktél.
- Soha nem hagynálak itt. Ha én megyek, jössz te is.
- Bemehetek?
- Ha a barátaid nem haragszanak meg miatta...
- Kezelés van. -mosolyodok el. A zsebemből előveszem a kulcsokat, bemegyek hozzá, majd bezárom magam mögött.
- Azt hiszed, elszökök?
- Nem. Én viszont lehet.
- Milyen napod volt?
- Fárasztó. Behoztak három új beteget.
- Gyilkosság?
- Sorozatosan ráadásul. Az egyik utálja a szőkéket, szóval sapkában kellett lennem, a másik csak szimplán nem tudott megszólalni, mert bőgött, a harmadik meg utálja a nőket, tehát nehéz dolgom volt.
- Téged is?
- Értelem szerűen.
- Nem tudom megérteni.
- Nincs benned tolerancia.
- Nem csak erről van szó.
- Hanem? -mosolyodok el. Feltérdel az ágyára, én is, egymással szemben ülünk. Lenéz a derekamra, lassan rácsúsztatja a kezét, a pulzusom az egekben. Nem, Harley, nem szabad. Mégis csak a beteged. De nincs visszaút. Az arcunk már tíz centire sincs egymástól.
- Még mindig elszöknél? -elmosolyodik.
- Jobban, mint eddig bármikor.
- Nem fogsz. -komolyodik el. Egy hirtelen mozdulattal fölém hajol, és megcsókol. Belekapaszkodok a pólójába. Egyre inkább fölém magasodik.

Na, én hülye, meg bedőltem neki. Harley, egy rossz kurva vagy... komolyan megdug, te meg már egyből kiszabadítod Arkhamból, és halálosan beleszeretsz? Ahh... hülye Harley. A kávé! Majdnem kiment a fejemből. Erről is ő tehet. Mi? Mi az, hogy is? Minden az én hibám, ő nem hibázik. Nem tud. Szegény így született. Tökéletesnek. A kávé is... ah. Ivy olyan kávét iszik, amit én nem szeretek. Nem érdekes, megittam.
- Harley! Te már ébren vagy? Miért nem hívtál? -ült le mellém Ivy. -És ezerszer kértem, meg még egyszer, hogy ne cigizz a lakásban.
- Nehari. Mindig elfelejtem. -dörzsöltem az arcom.
- Aludtál rá? -karolt át.
- Igen. -fordultam felé.
- És? -kérdezte izgatottan.
- Mit és? -ráncoltam a szemöldököm.
- Mire jutottál?

Ha tetszett, nyomj egy csillagot.