Egy bizonytalan lány naplója

Viszonyom a családommal

Amikor boldog kis gyerekeket látok az anyukájukkal és apukájukkal együtt, mindig csak mosolyogva nézem őket. Ilyenkor arra gondolok, hogy én is ilyen voltam. Három éves lehettem, de még pontosan emlékszem minden egyes pillanatra. Épp aludtam amikor arra keltem, hogy anya bejön a szobába, és vadul pakolászik egy nagy táskába. Álmos hangon megkérdeztem, hogy hova megy? De azt mondta, hogy csak dolgozni, aztán kiment és nem láttam 10-éves koromig. Először fel sem tudtam fogni, hogy mi van. Lehettem úgy 6 éves mire rá jöttem, hogy nekem tulajdonképpen nincs is anyám. Ott hagyott. Apámnak kellett felnevelnie. Egyedül. Magával vihetett volna, de ö inkább lepasszolt apámnak mondva, hogy neveljen fel. És felnevelt. Teljesen egyedül.

Az iskolába heti egy alkalommal járok pszichológushoz, akivel rendesen ki tudom beszélni ezeket a dolgokat. Igaz nem olyan mint egy barát, de valljuk be mindenkinek jólesik néha kibeszélni magából úgy mindent. Ilyenkor szóba kerül a viszonyom a szüleimmel, a nemi irányultságom, osztálytársaim, barátaim, és úgy tényleg minden.  Egyszer megkérdezte, hogy óvodában nem hiányoltam-e az anyukámat. Természetesen "nem"-el feleltem, hisz szinte nem is ismertem. Csak tudtam, hogy valahol van. Persze mindig alaposan megfigyeltem azokat a gyerekeket akikért egy nő jött, és aztán a nyakukba ugrottak. Hisz én nem tudtam milyen érzés ez. Értem mindig egy férfi jött, aki apám volt, vagy papám. 

10-éves lehettem, amikor sok év után anyám meglátogatott. Akkor már nem voltam az a befolyásolható kis hülye gyerek, aki beveszi, hogy külföldön volt csak elfelejtett szólni. Ugyan már.. Le mondott rólam, ezt kár is volt tagadni. Ha apám nem lenne, én se lennék. Még hogy egy apa pótolható.. pff.. 

Amikor meglátott sírva borult a nyakamba, mintha mi sem történt volna. Szorosan átölelt, és a bocsánatomért esedezett. Nem öleltem vissza, csak álltam ott mint egy oszlop. Még is mit várt? Hogy majd sírva ölelem magamhoz, ezek után? Persze hiányzott, hisz mégis csak az anyám, de a gyerekkoromat úgy hogy van ki lehetett dobni egy kukába. Már nem emlékszem, hogy mi történt, de elkezdem átjárkálni hozzá. Két hetente folyton nála voltam hétvégente. Egészen 15. éves koromig. Ott megszakadt valami. Valami ami nagyon mélyen belém ütött. 

12 éves lehettem kb amikor elkezdett megalázni, vagy ittasan fogadott. Lesajnálóan nézett rám akárhányszor ott voltam, és apámat szidta. Mindenáron ellene akart fordítani, az az ember ellen aki felnevelt! Ilyenkor amikor nem vette észre, sírva hívtam fel apámat hogy jöjjön értem. És ez így ment egészen 15 éves koromig. Komolyan itt már képes volt odáig süllyedni, hogy facebbok-on bejelölgette a barátaimat, és mindenféléket bemesélt rólam, ami árán majdnem elvesztettem egy nagyon fontos személyt.  Amikor nem mentem át hozzá képes volt felvágni, hogy a barátaim fontosabbak. Igen, ők a legfontosabbak az életembe, mert ők nem hagynak ott. De a legviccesebb mégis ez a szöveg "Anya csak egy van" Hát persze, irigylem is azokat akikkel ez így van. De én maradnék az "apa csak egy van" fogalomnál. 

Mostanra eljutottunk odáig, hogy mivel betöltöttem a 16-ot nem vagyok köteles átjárni hozzá. Amit ki is használok. Mert minek? Azért, hogy ússzon egy hétvégém? Azért, hogy megalázzon? Azért, hogy azt hallgassam milyen hülye gyerek vagyok? Azért, hogy apám ellen uszítson?? Azért, hogy sírva jöjjek haza? Nem, én ebből nem kérek. 

Viszont anyám nélkül se felhőtlen az élet. Apám és papám folyton veszekszik, én meg sírok. Lehet gyerekes, de nem bírom hallgatni ahogy veszekednek, főleg ha az miattam van. Néha abba  belegondolok hogy mi van ha papám ebbe fog egyszer bele halni? Elképzelni sem bírom, hogy mennyire mehet fel az egyébként is magas vérnyomása, amikor üvöltöznek egymással. Vagy, hogy apám vezetés közben cseszi fel magát, mert papám leáll veszekedni vele. Erre jó a fülhalgató, de néha így is hallom. 

/ Igazából ennek a végére is egy apróbb kéréssel fordulnék felétek, amit higgyétek el, nem nehéz betartani. Ha együtt van a családod, és mondhatni jól kijöttök egymással, akkor kérlek ezt becsüljétek meg. Elképzelni sem bírom amikor egy olyan szidja a szüleit akinek igazából nem is lenne rá indoka. Ha van, akkor is max annyi hogy rászólt, hogy teregessen ki. Azért ez még nem a világvége szerintem. /