Egy bizonytalan lány naplója

Soha ne szeress bele a gyerekkori barátnődbe/barátodba!

/Sry ha megsiratlak vele, eskü nem ez a cél :c ❤ / 

Az emberek szoktak beszélni a saját maguk csapdába ejtéséről. Én ezeken csak nevetek.. vagyis.. nevettem.. Mindig fogtam a fejem, hogy valaki, hogy lehet annyira idióta, hogy magának okoz bajt. Aztán velem is megtörtént.. 

Olyan négy - öt éves lehettem, amikor a szomszéd idős néni áthívott, hogy játsszak az unokájával egy kicsit. És itt kezdődött minden. Át mentem, játszottunk a barbi babáival amiknek mindig letépem a fejét, ő meg ütött a fejetlen babával. Aztán napról napra folyton átjárkáltunk egymáshoz. Hat éves korunkig szinte csak én voltam a szomszédba, aztán már szinte nálunk lakott. Aztán jött a suli.. különböző iskolába jártunk, mert engem egy vallásosba írattak be és mire engem az ö sulijába írattak át, ő már elköltözött. De erről később. 

Mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy mi volt az a pillanat amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen én nem a fiúkhoz vonzódok leginkább. ( Még mindig nem tudom, hogy mi a jó isten vagyok ) És mindig azt mondtam, hogy tíz éves voltam amikor rájöttem.. de lehet kisebb. Lehettem vagy 8 éves amikor barátnőmmel sátorba aludtunk a kertbe. Rég volt már, de részletekre emlékszek. Levittünk egy tortát amit elkezdtünk megenni, meg kenyeret és nutellát, amit májkrémmel kevertünk. Szép is a gyerekkor.. Éjfél lehetett amikor kitaláltuk, hogy feküdjünk egymásra, csak úgy, mert miért ne? Jó poén volt akkor még. Az is jó poénnak tűnt, hogy levesszük az összes ruhánkat és ezt megismételjük. Erre vissza gondolva eléggé gáz, de akkor még vicces volt.. Konkrétan a lapos mellkasunkkal feküdtünk egymáson, és nem tudtuk felfogni mit csinálunk. Másnap reggel amikor felkeltem még mindig rajtam feküdt, és csak akkor kelt fel amikor megpróbáltam letolni magamról. 

Ezután ezt hamar elfelejtettük, és mintha mi sem történt volna ugyan úgy elhülyéskedtünk egész nap. De tényleg minden faszságot kitudtunk találni. Volt hogy bogarakat gyűjtöttünk, amiket faforgácsba és vízbe "megfőztünk", aztán bevittük apámék kocsmájába és a vendégeknek kezdtük el pénzért kínálgatni. Ezután jött az a másik hülyeségünk, hogy áruljunk orgonát. Konkrétan lekopasztottuk az összes bokrot aztán kicsesztük őket a kerítéshez, és kivittünk két széket. Kerestünk vele kemény háromszázat.XD Nyáron meg a medencébe hajtogattunk papír csónakot és versenyeztünk, hogy kibírja tovább a víz alatt. De a kedvencem még is az volt, amikor már tényleg elég érettek voltunk, hogy ne csináljunk olyat amit egy életre megbánhatunk. De azok nem mi lettünk volna. Találtunk 11-évesen egy babakocsit a pincébe amibe... hát.. elkezdtük tologatni egymást.. az utcán. Akkor még ez is vicces volt, ma meg már inkább szánalmas. Na meg amikor my little pony-s zenét üvöltettünk, csak hogy idegeljük vele a szomszéd fiúkat, akik amúgy szőlővel dobáltak minket. Így utólag nem is csodálkozok... 

Ez idő alatt nem vettem észre, de beleszerettem. Ezt csak 14 éves koromba kezdtem el érezni. De akkor nagyon. Egészen most nyárig tartott amikor, akárhányszor átjött azon filóztam, hogy, hogy mondjam meg neki. Legalábbis 14 évesen ennyi bajom volt még csak. Nyár elején amikor itt aludt majdnem rámásztam, amit így utolag eléggé megbántam volna. Egyébként ez a sok év alatt elköltöztek az anyjával 200 km-re, és már csak a mamája lakik mellettünk. 

Na de, nyár elején nem csak ennyi volt ám, hogy majdnem letepertem. Hanem amikor haza ment nem láttam egészen most októberig. Ami úgy történt, hogy lett egy pasija.. akiről elkezdett áradozni nekem és ez állttal teljesen elhanyagolt. Nem jött át, de még csak a mamájához se, hogy meglátogassa. Pedig ha tudná, hogy milyen szerencsés, hogy neki van még mamája. Kár, hogy ezt nem becsüli meg. Facebook-on folyamatosan küldözgette a képeket amin csókolgassak egymást, meg fogják egymás kezét, és undorítóan boldogok. Amikor megkérdeztem, hogy nem akar-e átjönni? Mindig vagy azt válaszolta, hogy nincs pénze ( -.-" ) vagy, hogy a pasijával megy fel PESTRE.. Szeptemberbe nagyon besokkaltam. Amikor mondta, hogy le fog jönni végre mert van pénze meg minden lófasz, bájosan közölte, hogy fáj a térde. Másnap meg a pasija írta, hogy amúgy Miskolcon vannak... Kész itt elegem lett.. eldöntöttem, hogy nem fogom miatta vagdosni magam, nem fogok miatta sírni többet. Megmondtam neki, hogyha akar valamit akkor lejön. 

Egészen őszi szünetig semmi jelét nem láttam, hogy fontos lenne neki ez a 13 éves barátság. Aztán hirtelen megjelent. A kutyám kirontott az ajtóhoz én meg utána mentem. Amikor megláttam, az ajtóba majdnem elsírtam magam, aztán vissza fogtam mert elkezdett röhögcsélni.. Igen.. nevetett.. nevetett, hogy a kutyám rámorgott. Aztán nevetett amikor az energiaitalos dobozaimat leverte, és akkor is röhögött és a kutyámmal foglalkozott, amikor leült az ágyamra. Én ültem a gépem előtt mint egy fasz, és vártam, hogy mondjon valamit... Mondott.. 

-Mi a wifi jelszó? -kérdezte még mindig röhögve, én meg komolyan a sírás szélén voltam. 

-Nem mondom meg. -ekkor sértődött fejet vágott. 

Járkáltam össze vissza a szobámba előtte, és komolyan azon voltam, hogy kidobom. 

-Komolyan ilyen kurva nehéz, egy rohadt bocsánatot kinyögnöd? -néztem rá komolyan. 

-Most mondjak neked szerenádot? -nevette el magát.. 

Megint nem szóltam semmit, csak leültem a gép elé vissza és bámultam a háttérképem. Ekkora felállt és a szoba ajtómba megállt. 

-Akkor, ennyi volt? -kérdezte. 

-Igen., ennyi volt. Köszönöm a 13 évet. -mondtam ki,könnyezve. 

-Akkor szia. -lépett ki a szobámból. 

Amikor hallottam, hogy csukódik a bejárati ajtó, kitört belőlem a sírás. Akárhova néztem a házba öt láttam mindenhol. Amikor ment ki a kapun magam előtt láttam azokat az időket, amikor ebédelni ment csak haza. De most elment, talán örökre. Most is tényleg akárhova nézek a házba, vagy a kertbe, de szinte az egész városba, öt látom, és mellé egy emléket.. Legszívesebben elköltöznék innen jó messzire, akkor talán nem jutna eszembe folyton.