Egy bizonytalan lány naplója

Egy éjszaka a pszichiátrián

2014. Valamikor ősszel...

Ez egy olyan dolog amiről soha senkinek nem beszéltem, még a szüleimnek se. És most biztos jön az a kérdés, hogy ha bent voltam akkor a szüleim miért is nem tudtak róla? A magyarázat nagyon egyszerű. De erről később.

Régebben harmadikban negyedikben rengetegen bántottak testileg és lelkileg is. Legfőképp testileg. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy szinte mindenki ellenségként tekintett rám, és én is hasonlóan viszonyultam hozzájuk. Még a tanáraim is nekik adtak igazat. Egyedül egy lány volt aki mindig mellettem állt és megvédett. Ő volt az aki anno megvédett egy súlyos gyerekkori depressziótól. Aminek jócskán a szélén táncoltam. Azt, hogy miért bántottak a mai napig nem tudom de már nem is nagyon érdekel. Már csak remélem, hogy az első sorból nézhetem végig ahogy az élet vissza ad nekik mindent.

Az előbb említett lány mára már halott. Arról, hogy hogy halt meg és miért már nem nagyon szeretném kirészletezni. De szerintem minden épp elméjű ember fel tudja fogni ennek a súlyát, és azt is, hogy milyen lehetett akkor nekem. Nem volt különösebben életcélom végig nézni azt az ember temetését, aki mind végig mellettem állt. Na meg, hogy még csak 12 éves volt arról meg már ne is beszéljünk.

Egyedül maradtam. Nem volt már többé támaszom. Előttem volt az a bazi nagy gödör ami egyre csak vonzott és vonzott magához, még a végén teljesen bele nem zuhantam. Az alja olyan volt, mintha pillanat ragasztóval lenne végig kenve amibe annyira beleragadt a lábam, hogy csak akkor tudtam volna szabadulni, ha valaki fentről kitépi azt. Szerintem mondanom se kell, hogy ez a halállal lett volna egyenlő. A szüleim semmit nem tudtak erről mert úgy éreztem, hogy nem értenék meg. És most jöhet az a duma, hogy "de hát ők a szüleid". Igen az lehet, de apámmal ilyenekről nem lehet beszélni anyám meg ugye nem volt. Bár az több mint valószínű, hogy elmegyógyba záratott volna.

Lent ragadtam a mélybe teljesen egyedül és néha már olyan volt, mintha a falak beszéltek volna hozzám, hogy ha meg halnék nem kéne többet szenvednem. Vagy például, mintha aranytálcán tolták volna elém a pengét azt mondva, hogy "majd ez segít". Egyik nap nagyon csúnyán megvágtam magam az erem környékén. Ez nem olyan karcolás volt amit azelőtt csináltam , hanem annál mélyebb. Azt hittem, hogy a vérzés sose fog elállni így képtelen voltam bekötni. Este éreztem, hogy szédülök és reggel a fürdőszoba padlóján ébredtem fel. Annyira gyengének éreztem magam, hogy ijedtembe megkerestem a legközelebbi kórházat ahol van Pszichiátria. Nem akartam ilyen lenni. Beszélni szerettem volna egy szakorvossal mert néha már komolyabban elgondolkoztam azon, hogy megölöm magam. Volt egy két próbálkozásom de sose sikerült. A gyógyszereket kihánytam,  vízbe fulladáshoz meg nem voltam elég gyenge.

Mindenképp úgy akartam csinálni, hogy a szüleim ne tudjanak arról ,hogy az elvileg "egészséges" kislányuk a pszichiátrián sír egy pszichológusnak. Egy héttel később apáék elmentek Egerbe apa egyik ismerőséhez és három napig ott voltak. Én kiharcoltam, hogy ne keljen velük mennem el leszek itthon egyedül. Mivel apám régebben nem nagyon törődött velem, így egy szavamra itthon hagytak. Ezt a helyzetet pont alkalmasnak láttam, hogy bemenjek Pestre.

Másnap reggel kirohantam az első buszhoz egy kis táskával amibe pakoltam pár dolgot. És itt kezdődött az amit sose hittem volna, hogy megtörténhet. A recepción elmeséltem, hogy nagyjából mi a helyzet és először azzal jöttek, hogy ehhez beutaló kell egy háziorvostól stb. Tudtam, hogy ha háziorvoshoz megyek akkor a szüleim is megtudják így minden mindegy alapon ledobtam a táskám, levettem a kabátomat és meg mutattam az összes vágásomat. Ezután mintha csak szánalomból, de még aznapra adott beutalót a pszichológushoz. Igaz kb négy órát kellett várnom rá de semmi baj, még belefért. Addig legalább kétszer tévedtem el a kórházba, mert ugye nekem körül kell nézni hát persze. És csak egyszer kötött belem valaki, hogy mit mászkálok az alaksorba. Tudni illik régebben nem bírtam megülni a seggemen egy tanóránál többet. Így eléggé nagy kínzás lett volna az a négy óra kemény várakozás.

A dilidokinál elmondtam mindent. A barátnőm a halálát, az iskolában történt dolgokat, és én kis pszichopata állat a lelkére kötöttem, hogy a szüleim nem tudhatnak meg semmit különben megvágom magam. Na igen ez eléggé beteges volt, de vette az adást. Meg se próbálkozott elkérni a hozzám tartozok számát és nevét. Egyedül a diákomat kérte el, hogy biztos nem egy utcáról beszabadult kölyök vagyok. Miután ezt letudtuk adott pár tanácsot amik szerinte egyszerűek, szerintem meg nem így működik.

Próbáld le kötni a figyelmed amikor meg akarod magad vágni.

Ne gondolj a rossz dolgokra.

Ha piszkálnak ne figyelj oda rájuk.

Szerezz barátokat

Na mondom bazdmeg. Eddig is ezeket próbáltam de egyik se vált be. A beszélgetés után felírt valami szart ( amit azóta se szedtem be ) és beszélt valami orvossal, aki azt mondta, hogy éjszakára maradnom kell megfigyelésre. Na mondom remek. Én csak egy szakemberrel akartam beszélgetni erre befektetnek a többi agyhalott közé ami kábé olyan volt, mintha csak azt mondták volna, hogy: Menjél a többekhez és vágjatok csapatosan eret.

A kórterembe három velem egykorú lány volt akikkel beszélgettünk egy keveset. Nekik is hasonló volt a helyzetük. Az egyik például már egy hónapja bent volt folyamatos öngyilkossági kísérletek miatt. A másik meg csak simán végig vágta a kezeit, lábait, combjait és bevitték a szülei. Miközben beszélgettünk kicsit megnyugodtam, hogy nem csak nekem van ilyen szar helyzetem és ennél durvábbak is vannak. Másnap reggel mondták, hogy haza mehetek és mindenképp keressek egy körzeti pszichológust.

Azóta már négy év eltelt és pár barátomnak köszönhetően valamivel jobban is vagyok. Persze vannak még labilis helyzeteim, amikor bedepizek egy pár órára és olyankor vagy leiszom magam, vagy vágok egy vagy két csíkot valahova. Vagy csak megégetem gyufával az öklömet és addig ütöm a falba még nem vérzik. De ez is már csak ritkábban fordul elő. Sajnos ezáltal nem nagyon lehet engem egyedül hagyni de, azt senkitől sem várhatom el, hogy suli után dadusgasson már egy kicsit legalább este ötig.

                         Fáj a valóság, mert érzékeny vagy. Én is érzékeny vagyok. Nagyon.

Ők nem értenek meg minket. Ők gyengék! Mi furák vagyunk, szörnyetegek, nem normálisak.

                   Te más vagy. Kincs. Minden, ami kívül esik a normálison, minden..

                                       ...veszélyben van. De nem kell félnünk.  

~Öngyilkosok szobája~