A Regalia meséje/befejezett/

7.rész

Aki nem látta/nem ismeri a Free! című animét, annak mondom, hogy az előző fejezetben onnan idéztem egy pöppet átköltve. Csak ott nem volt energiám alá írni.

Hogy mer ilyet kérdezni? Ezen gondolatomat meg is osztottam vele.
-Hogy? Te hülye vagy? Te itt fogod magad, nyervákolsz egy sort, hogy neked "jujj, de rossz", aztán lesmárolsz úgy, hogy az én érzéseimmel nem is törődsz, majd megkérdezed ezt.-láttam rajta, hogy megdöbbent, de abban a pillanatban nem érdekelt. Folytattam-És az a leggyönyörűbb az egészben, hogy mást szeretsz. Nem, ne is próbáld tagadni, hogy tetszik neked Iki. Nem érdekel, hogy elvekben nem beszélhetnék így veled, de egy fantasztikus mondással élve, elhiszem, de leszarom. Válaszolok a kérdésedre; ROSSZ VOLT!-itt elsírtam magam. Tudom, hogy emészteni fog a bűntudat, de akkor és ott csak a fokozatosan növekvő dühömre tudtam gondolni-Rossz volt a tudat, hogy nem szeretsz és nem érdekellek. Elvetted az első evilági csókomat! De ki tudja, lehet hogy mindenhogy az elsőt. Hagyj békén! Amikor harcolni kell, használj, de amúgy ne szólj hozzám!-amint ez kimondtam, kirohantam a szobából. A nappaliban nem volt ott Kolléga, úgyhogy valszeg nincs itthon. Gyorsan felkaptam a nadrágom a kanapéról, felvettem, majd kimentem a fürdőbe fogat mosni. Amikor végeztem a fogmosással, elpattogtam a konyháig alkotni. Az egyetlen amire emlékszem az az, hogy szeretek és tudok is főzni. De amint meghallottam, a bejárati ajtó nyikordulását, mindent elfelejtve rohantam Kolléga karjaiba. Nem úgy, mint egy szerelmes lány a barátjához, hanem mint húg a bátyjához. Ő pedig egy ideig döbbenten nézett egy darabig, majd visszaölelt. Ott zokogtam a pólójába, akárcsak egy kisgyerek, mint akinek elvették a kedvenc játékát. Neki pedig türelemből csillagos ötöst, amiért nem rohant el, egy sírógörcsösös, érzelmileg eléggé labilis lánytól, hanem ott maradt és megpróbált megnyugtatni.  Simogatta a hátam és nyugtató szavakat mormolt a fülembe.
-Mi a baj? Mit csinált az az idióta? Akarod, hogy megverjem?-kérdezte suttogva. Egy kicsit elmosolyodtam, amint elképzeltem, hogy a 170 centis, alig 60 kilós Kolléga elveri, a 180 cm-s 70 kg-s Yatot.
-Semmi. Csak megbántott. Ennyi az egész.-súgtam vissza hüppögve.
-Jól van. Nincs semmi baj.-suttogta a fülembe. A következő pillanatban pedig úgy éreztem, mintha valaki egy követ rakott volna a mellkasomra. Kolléga mögött ott állt bánatom főoka, Yato. Belenéztem a szemeibe és csak végtelen szomorúságot láttam. De nem csak azt. Tudomásul vette azt, amit mondtam. Ahogy azokban a percekben is sejtettem, megbántam a szavaimat. De nem szabad. Mint egy rossz romantikus regényben. A lány szereti a férfit, de az mást szeret. Egy harmadik embert. A főhősnő(ez milyen szó már? Tiszta hosszú ő az egész..szerk.) pedig végtelen depresszióba süllyedvén, meghal. Szép, nem? Ők majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak, Haru meg megy a kukába. Aranyos sztori.
-Te hallod! Mi a jó büdös francot csináltál, hogy így ki van bukva?! Hmmmm?!!-ordította le Kolléga Yato fejét. Kicsit kárörvendtem, majd kiskutyus szemekkel és lehajtott fejjel válaszoltam:
-Semmi baj nincs.....mondtam már neked, hogy nem kell semmit csinálnod.-motyogtam halkan. Yato(mivel nem hülye) bólogatott, mint a teknős. Kolléga méregette még egy darabig, majd vállat vont.
-Nekem mindegy. De ha bármi baj van, szólj és megverem. Naaaaaa, de! Lementem a pékségbe, pékáruért-
-Milyen meglepő. A pékségbe, pékáruért. Soha nem gondoltam volna. De ez olyan szinten menő, hogy minimum a Nobel.-szakítottam félbe Kolléga mondókáját. Kolléga hangosan felröhögött, Yatonak pedig megrándult a szája sarka, de alapvetően nem csinált semmit.
-Na tehát. Ha Kollegina megengedi-itt felém fordult, én pedig nevetve bólogattam-ismertetem a történetet. Lementem, de nem volt semmilyen kenyír, ezért azt vettem.-újra felém fordult-Kollegina tudsz főzni? Mi ezzel itt, nem tudunk.-mutatott magára és Yatora. Én határozottan bólintottam.
-Nagyon helyes. Mi becipeljük az alapanygokat, te meg főzöl.-Így kezdődött az első főzésügyi találkozásom a konyhával.