Mondd, hogy....! - (BL) (Befejezett)

3.rész

Zénó :

Láttam reggel Vela Lukát. Még ha csak egy kicsit is. Tekintetem átsuhant mindenen és nem maradt meg apró részlet sem olyan, amit a táborban nagy csodálattal feltudtam volna idézni. Az, hogy végre, az óriási tömeg ellenére, le tudtam parkolni és hogy a kikötött hajók mellett sétálhatok, elégedettséggel tölt el. A hely körül magasodó hegyek, mi vad és gyönyörű zöldben pompázik, mellette, szinte világítanak a fehér házak és vörös háztetők. A szűk macskaköves utcák, mik felfelé vezetnek, összekapcsolódnak, elágaznak, összefutnak különleges hatást érnek el nálam. Egyszerűen csak nekivágnék az egyiknek és nem tudva merre járok, bebarangolnám a várost. Régi házak és műhelyek mellett a turizmusnak megfelelően neontáblás éttermek, fagylaltozó és standok vannak szerteszét. Zsongás és különböző idegen nyelvek sokasága vegyül a levegőben. Helyet foglalok, két égbe magasodó pálmafa között lévő fapadon. Az ember figyelme egyenesen a kikötőre irányul. Rálátást nyer egy hatalmas szállóda strandjára, ahol az emberek csak színes pontok sokaságának tűnik innen. Fáradt sóhajt engedek el, miközben a néha megzavar a bambulásban az előttem elsuhanó járművek. Krisztián és Kilán izgatottan nézelődnek a standoknál. Vicces arra gondolni, hogy talán, ha gyerekként nekem is részesem lehetet volna abban, hogy Horvátországra jöjjek, én is ugyan így csorgatnám a nyálam mindenfajta vacakra. Krisztián meg olyasvalaki, aki sok ilyet megengedhet magának, szóval nem osztozik velem egy véleményen. Fiam nagy kiáltással rohan neki a térdemnek és pici tenyereivel elkezdi csapkodni. Ó te jó ég!

- Na, mi az, buzgómócsing? – villantok rá egy féloldalas mosolyt.

- Apa! Van egy beszélő színes majom! – hadonászik a levegőbe izgatottan.

- Az nagyon menő. – pillantok oldalra, Krisztiánt keresve.

- Na! Apa! Figyelj rám! – ragadja meg kezemet és rázogatni kezdi.

- Nem veszünk semmit! – hajólok előre, térdeimen megtámaszkodva és szigorúan nézek a kisfiamra. Erre elszomorodik és bánatosan leül mellém a padra. Azonnal úrrá lesz rajtam a bűntudat. Nem akartam elszomorítani. De annyi helyre megyünk, kajára is kell a pénz, ilyen butaságra nem költjük. Úgy is megunja 3 nap után. Hirtelen a semmibő megjelenik Krisztián lehengerlő mosolyával és levágódik a falapra.

- Na kitaláljátok mit vettem? – húzza fel egyik szemöldökét.

- Nem érdekel. – nézek a előre, hogy ne azon agyaljak, még is mennyire van közel hozzám, hogy mennyire jól áll neki ez a pajkos mosoly. Csak fel akar vágni, hogy neki mennyire meg van tömve a zsebe.

- Én! Én! Tudom! – jelentkezik Kilán és egyhelyben kezd ugrálni.

- Rendben! Úgy tűnik van egy jelentkezőnk! Ha megválaszolja kérdésünket, öné lesz egy nagy nyeremény! – emeli szájához kezét, ami úgy áll, mintha egy mikrofont tartana. Átnyúlik előttem, hogy Kilánhoz tartsa, ki teljesen megilletődik. Ezek de elvannak.

- Én...öhm.. – dadog, kezeit tördelve.

- Na? Kiskrapek? Tudod a választ?

- Egy cápát!

- Áh! – csettint a nyelvével Krisztián – Közel voltál, de sajna nem. – csóválja meg fejét, mire Kilán ismét lelombozódik.

- De! – emeli fel hangját, erre pedig remény csillan a kék szemekbe és én is érdeklődve szemlélem a folytatást.

- Mivel olyan bátor voltál, hogy megpróbáltad, neked adom nyereményt! – vigyorodik el, mitől furcsán nagyot dobban a szívem, ahogy megjelennek mosolyráncai, fehér fogai kivillannak. Előkap háta mögül, azt az izét, amiről nem túl távoli emlékeimben, Kilán mesélt. Mi a szar?