Mondd, hogy....! - (BL) (Befejezett)

2.rész

Zénó:

Nem tudom mi a rosszabb. Az, hogy elpirultam? Az, hogy a fiam előtt pirultam el? Vagy az, hogy a fiam előtt pirultam el, ennek a tahó idegennek a jelenlétében és miatt?! Az utóbbi! Tuti az utóbbi.

- Helyes! Mertél volna mást mondani! – emeli fel mutatóujját fenyegetően, engem utánozva. WÁÁÁ! A gyerekek, olyan könnyen megtanulnak dolgokat. Persze, arra nem emlékszik, hogy pucéran ne rohangáljon, vagy a ruhákat nem a lépcsőn hagyjuk. Esetleg nem öntjük le a apát a spenóttal, csak mert nem szeretjük! Azt a kurva! Teljesen elkalandoztam!

- Hogy hívnak kishaver? – jön közelebb, egy pajkos mosollyal az arcán. Az én kicsikémmel te ne haverkodjál, haver!

- Kilán vagyok! – húzza ki magát büszkén.

- Kilán, ne mondd meg egy idegennek a neved! – korholom le, mire megszeppenve pillant rám. Ne gyere mindig a kék boci szemekkel! Jaj! Az idegrendszerem!

- Pedig az előbb mutatkoztam be. – pislog értetlenkedve Krisztián. Ó, de kurvára megrúgnálak!

- Nem érdekel senkit, hogy ki vagy! – ölelem magamhoz Kilánt és hátrálok a pokolian helyes idiótától.

- Ilyen udvariatlan vagy? Mit tanul tőled a kölyök? – csóválja a fejét, mint aki annyira szívére venné, hogy hogyan is nevelem a gyerekem.

- Rendben. – húzom ki magam és ridegen tekintek borostyánsárga szemeibe – Nos, Kilán! Ez a férfi a szomszédunk, Krisztián. És éppen menni készült!

- Hova? – kérdezi érdeklődve a kisfiam.

- Hogy hozzak még egy széket. – vigyorodik el Krisztián, mire szemöldökeim összeszaladnak és értetlenkedve nézek rá.

- Minek?

- Hát, hogy veletek egyek! – nevet fel, mintha eddig olyan poénosan vettük volna a dolgokat.

- Ismét kérdezem, minek?

- Mert éhes vagyok.

- Nem érdekel. – mondom ridegen és már készülnék hátat fordítani Kilánnal, de persze, hogy közbe szól.

- Miért nem adunk enni a bácsinak? – dönti oldalra a fejét.

- Mert.... – nem jut semmi az eszembe -.....nem szereti a paprikáskrumplit?

- Tényleg?! – hökken meg Kilán, mire majdnem elnevetem magam. Olyan aranyos! Kis hiszékeny.

- Jaj, kölyök! – terem hirtelen mellettem Krisztián és vigyorogva összeborzolja haját. Mit nyúlsz a kölykömhöz, he?! Neked megyek!

- A bácsi nem szereti a paprikáskrumplit? – néz rá nagy szemekkel a törpe.

- Apukád valamit biztos félre értett. – néz rám gúnyos mosoly kíséretében – Én imádom!

- Én is! – lelkesedik fel Kilán.

- Na és te? Zénó? – vállamra teszi kezét, miközben a nevemet szándékosan lassan és szinte ízlelgetve ejti ki. Talán ő is meleg? Sejti? Vagy mi van ezzel? Idegesen lépek el mellőle, ezzel élérve, hogy tenyere lecsússzon rólam, de szemét, még így is végig húzza ujjait a hátamon.

- Természetesen azért főztem, mert szeretem. – motyogom - Zsenikém! – vakkantom még oda.

- Akkor? Mikor eszünk? – csapja össze tenyerét és energiával túltengve néz rám. Hah. Most az egyszer nem leszek paraszt.