Árnyék

2.fejezet

Tökéletes! A levendula illata! A gyönyörű napsütés! A gyorsaság! Ahogy a szél a hajamat fújja! Minden tökéletes! És a fekete ló amin lovaglok! Vágtatunk  a semmi közepén, csak a nagy levendula mező látszik és a gyönyörű kék ég. Szőrén ülöm meg a titokzatos lovat. Aztán lassan elengedem a kezemmel a sörényét és kiteszem oldalra! Hogy lehet valami ilyen tökéletes? Olyan jó itt lenni, és csak menni, menni a végtelenig.
     Nagy dörrenés. Még egy. Lassan kinyitom a szemem a levendula mezőnek hűlt helye sincs. A gyönyörű égboltnak is nyoma veszett. Helyettük kopár kiszáradt talaj van, és az ég pedig barnás-zöldes. A nap is inkább szürkés de nem úgy mint a holdnak a gyönyörű ragyogása. Közben végig villámlik. Ha ez még nem lenne elég a villám piros volt és ahova belecsapott fellobant a láng.  A kellemes vágtatásból galoppba váltott a ló. Erősen markoltam a sörényét. A szeme... A szeme a lónak... Égő vörös volt. A kezemet elkaptam a ló, sörényéről. Félek. Hogy mitől? Nem tudom. Félek mindentől hogy, itt maradok ezen a helyen, és nem tudok vissza menni. Félek a lótól. A vörösen izzó szemétől. Hirtelen még gyorsabban elkezdett galoppozni, és mivel ez váratlanul ért, és nem kapaszkodtam leestem. Jó nagy ívben repültem. Nagy dörrenéssel landoltam a kopár száraz földön. A ló még gallopozott, aztán hirtelen megállt és felém fordult. Nem tudok felálni. Az esés annyira fáj hogy, minden végtegomon végig megy a fájdalom. Lüktet az egész testem. A ló pedig megindul felém óriási sebességgel. Egyre közeledik. Rossz érzés hogy, tudod hogy, nem lessz jó vége. Akár meg is ölhet. Hiszen hatszáz kiló körül van. Akár egy taposás után is megölhet ha rossz helyre lép. Olyan mintha a halál egyre közeleb jönne. Öt méter, egy méter. A szemem becsuktam a kezem pedig a fejem fölé emeltem. Márneem tudom milyen közel van, de tudom hogy nics messzebb tíz centinél a patája...