Árnyék

6.fejezet

    Lara csendben állt. Nem mondott semmit, nem mozdult. Már tudtam hogy elhiszi.
    -Elhiszed?-kérdeztem megerősítés képpen.
    -Igen.-barna szeme próbált nyugalmat árasztani, de nem sikerült neki. Körübelül három percet álltunk néma csendben. Az agyam folyamatosan kattogott. Ki tehette oda azt a cetlit? Ez a családi boksz más nem használhatja melesleg a mi udvarunkban van, ahova más nem tud bejönni rajtam, a szüleimen és Larán kívül. Ő tehette oda? Nem, biztos hogy nem ő volt. Igazából eddig senki sem tudott róla csak én, és Lara most.
    -Szóval álmodtál, és olyan volt mintha tényleg metörtént volna veled?-költői kérdésnek tette fel-Most pedig naggyából 15perce találtál egy cetlit amire, az a bizonyos szó volt ráírva hogy Árnyék.-egy gondolkodó grimasszt vágott és sóhajtott egyett.-Ezt kéne megfejteni?- mosolyra húzta a száját.
   -Segítesz?
   -A legjobb barátnőmnek bármikor!
  Elkezdtem a lovam patáját tisztítani. A gondolataim csak úgy ugrándoztak a fejemben. Sok mindenre gondoltam, de a legészszerűbbnek most is azt találtam hogy ez egy véletlen egybe esés. Nem is biztos hogy az az árnyék szó a lóhoz kapcsolódik. De valami belülről még is ezt diktálta. Valami. Valami amely felülírja az észszerű gondolkodást, amire nem lehet racionális választ adni. Csak úgy jön.
  Hirtelen azt vettem észre, hogy már öt perce tisztítottam lovam egy patáját. Pedig nem tartom ilyen embernek magam. Aki csak úgy elbambul. Sose értetten hogy ez hogy lehetséges. Hiszen ha az ember halgat vagy csinál valamit akkor koncetráljon arra. Viszont most rájöttem, hogy ez milyen.
-...szóval neked mi a véleményed róla?-kérdezte tőlem a legjobb barátnőm, aki épp mondandója végén kérdezett valamit tőlem.
  -Nem tudom mit mondjak erre- válaszoltam, remélve, hogy ezzel nem jön rá, hogy az égvilágon szinte semmit nem hallottam abból amit mondott.
  -Nem tudsz mit mondani az új lovagló nadrágomra amit már múlthéten elmlítettem neked?
  Hát ez nem jött össze. Lara nem buta. Rögtön leesett neki.
  -Jaaa. Az a nadrág nekem is nagyon tetszett, és szerintem megérte megvenned.
Az eszme csere után nem beszéltünk amíg, nem végeztünk lovaink alapos csutakolásával. Tiszteletben tartotta ,hogy nem vagyok most beszédes kedvemben. Ezt nagyon szerettem benne. Könnyen megértette az érzéseimet, így netán abba hagyta, vagy más témába terelte a beszélgetést.
  -Anya tegnap megkért, hogy a fél tizenkettőkor befejeződő órájának a befejezésekor sietnie kell a városba, így nekem kell segítenem leszerszámozni az iskolalovat.- mondtam felszabdultan. Vagy inkább csak probáltam felszabadultan.
  -Rendben!
Kiléptünk a mi magán istállónk folyosólyára és elkezdünk a lovarda átjárója felé menni.  Gondolataim még mindig ezen a zagyva álmon jártak. Szerettem volna kiverni a fejemből de nem tudtam másra koncetrálni. A bokszok elött haladva halk horkantásokat hallottunk. Egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Hát igen. Ilyen a lovas élet. Kinyitottam a kaput és Larát előre engettem. Csendes kis részünkről elég nagy változás volt idejönni. Míg ott szinte nem hallottunk mást a lovak ütemes rágásán kívűl, itt viszont megütötte fülünket az élet. Trágyával teli talicskák hangja, nevetés, nyerítések jutottak el a hallójáratunkon keresztűl az agyunkig ahol tudatosultak az ingerek és feldolgozta őket.
  Oda sétáltunk a pályához ahol a kislány épp szállt le Lenkéről, az iskolalovunkról. A lány aki körübelül 8 éves volt, nyájas hangon szólt anyukámnak.
  -Akkor most megnézhetem a lovardát?- kérlelte. Biztos nem sokadik órája volt. Anya nyitotta volna a száját amikor Lara közbe vágott.
  -Én szívesen körbe vezetlek.- mosolygott a lányra aki csillogó szemekkel viszonozta is. Elindultak, én pedig ott maradtam a kantárral a kezemben egyedül. Hiszen közben anya is elment.
  Így én is elindultam az egyik istálló felé. Lenke komótosan sétált mellettem. Nem a legélénkebb lovunk volt az tuti. Ezért is lett mindig a kezdők alá ültetve. Jó párszor lovagoltam már rajta. Tudtam hol szereti a simogatást, vagy melyik jármódót kedveli a legkevésbé. De ezt mindegy iskolalovunkról elmondhattam. Sokszor ültem rajtuk, hiszen így tudásomat is tudtam fejleszteni.
  A percek teltek. Mert nem is haladtunk gyorsan és elég nagy is a lovardának. Azt vettem észre hogy egyre kevesebben vannak. Hiszen közeledett a dél, így mindenki ment enni. Már nem hallottam nevetést vagy talicskák nyikorgó hangját. Csak pár szófoszlányt és az ütemes dübörgést ahogy egyszerre léptünk társammal.
  Beértünk a hűvös istállóba ami nyáron mindig nagyon jól esik. Természetesen üdvözlő nyihogás fogadott minket amit Lenke viszonzott is. És természetesen én is:
  -Sziasztok gyönyörűim!- köszöntem nekik.
  -Csak nem rám célzol?- lépett ki az egyik bokszból Zalán, azzal az aranyos mosolygásával. A hasam autómatikusan görcsbe rándult, mint mindig amikor meglátom.
  -Nem rád céloztam, de neked is szia!- válaszoltam mosolyogva. Mindig mosolyt tudott csalni az arcomra.
  -Szia! Ma még nem láttalak. Ugye nem terepen voltatok nélkülem?- kérdezte mosollyal az arcán és egyik szemöldökét felvonva.
  -Úgy terveztük csak aztán közbe jött valami.- kezdtem el Lenke boksza felé sétálni.
  -Ajajj hova fajul a világ. Nélkülem akarnak terepre menni.- rázta meg a fejét mérgességet tetettve, de közben nevetett. Vissza sétált az egyik bokszba, majd folytatta a dolgát. Az én példámat követve ő is sokszor ül a lovarda lovaira, hogy minél jobb legyen a lovagló tudása. És ami azt illeti elég jó. Sőt nagyon is jó. Sok versenyt nyer, és meg is érti a lovakat. Nagyon figyel rájuk hogy minél jobb legyen nekik. Emiatt nagyon tiszteltem. Járnak ide fiúk is lovagolni de ők nem olyanok mint Zalán. Természetesen vannak olyanok akiket bírok, de nem nagyon. Szoktam velük is beszélgetni de csak itt a lovardában. Az iskolában már cikinek tartják hiszen volt már olyan hogy kiröhögték őket olyanok akik egész nap csak számítógépeznek. Zalán bárhol felválalta. Őt nem érdekelték mások véleményei. Sőt. Neki nem is nagyon szólnak be. Hiszen az egyik legmenőbb srác. De nem az a flegma típus, hanem az akaratlanul menő vagyok oda vannak értem a lányok de nem nagyon érdekel típus. Ő cuki és aranyos főleg a gyönyörű szemeivel és szeplős arcával. De hát nekem sincs semmi esélyem nála.
  Kinyitottam a boksz ajtaját. Leszerszámoztam a lovat majd elkezdtem lecsutakolni. Izzadt szőre ráragadtt a fehér pólómra. Lehetett volna annyi eszem hogy nem fehér felsőt veszek fel. Most már mindegy.
  -Kin lovagoltál?- kérdeztem hirtelen felindulásból.
  -Bátoron.- válaszolt azzal a hangal amit bármikor, bármennyi ideig eltudtam volna hallgatni.
  -Kemény edzés volt?
  -Inkább most technikára mentünk, de hát ez se volt könnyű.
  -Mi lenne ha lemosdatnánk a lovakat?- néztem ki a boksz felett. Megláttam a csillogó barna szemeit. Nem vagyok az olyan típusu lány aki hetente váltogatja a barátait. Sőt, én még soha nem is jártam senkivel, de nem is hiányzott. Így is nagyon sok dolgom van. Főleg nyáron a lovardába. Volt már olyan hogy én tartottam edzést. Szóval nem is annyira kedvellem a fiúkat, főleg nem a bunkókat, akikkel sajnos tele van az osztályom. De valamiért ő mégis megreptette az alvó lepkéimet a hasamban. Ő nagyon udvarias nem szól be másoknak, sőt. Méghozzá okos is. Inteligens ezért is szeretek vele beszélgetni. Társasági életünk azonban csak itt a lovarda keretei belül zajlanak. A suliban nem lehetek a társaságába hiszen a menő lányok mindig körülötte legyeskednek.
  Feltettem a kötőféket Lenkére, és kinyitottam a bokszot. Mivel én jöttem ki először volt választási lehetőségem hogy melyik irányba indulok el. Úgy döntöttem hogy kint fogjuk őket lemosni mert nagyon jó most az idő, és a lovak is szívesebben vannak a szabadban mint a négy fal között.
  Kint hozzá erősítettem az ott lévő vezetőszárhoz, ami hozzá volt erősítve a falhoz. Megnyitottam vizet és elkezdtem a lábára engedni, hogy megszokja. Ránéztem Zalánra engem nézett. Mosolygott. Gyorsan elkaptam a róla a szemem és fojtattam. Lassan egyre feljebb irányítottam a vizet. A ló nagyon élvezte. Sárga szőre fényes lett.
Hirtelen hideg víz érte a hátamat. A pulzusom az egekbe szökött. Gyorsan megfordultam és telibe találtam vízzel Zalánt aki engem vizezett le.
  -Te szemét!- mondtam nevetve. -Csupa víz lettem!
  -Nem vagy cukorból!- vágott vissza.
  A hajam kezdett nehezebb lenni a sok víztől ami benne van. A ruhám se maradhatott ki, ahogy pedig léptem, érztem hogy a cipőm is megtelt.
  Mivel ő nem fejezte be, ezért én se hagyhattam magam. A feje felé irányítottam, és jól le is spricceltem. A lovaink csak néztek minket hogy vajon mi mit csinálhatunk.
  Felém futott a fejemre célozva. Én gyorsan megfordultam. Majd a következő pillanatban hátulról átölelt, de úgy hogy a slag telibe az arcomba spriccelte a vizet. Fele jó, fele rossz. Nem volt valami kellemes érzés. Viszont az hogy hátulról lefogott, elég jó volt.
  -Na jó. Ne pazaroljuk a vizet. -elengedett és oda lépett Bátorhoz, és folytatta a mosdatást
  -Rendben.- követtem a példáját. Folytattuk tovább mintha semmi se történt volna. Azt leszámítva hogy facsarni lehetett volna belőlünk a vizet. Megint rá néztem. Úgy ha hogy az előbb rám mosolygott, én viszont most nem néztem el rögtön, hanem viszonoztam a mosolyt.
  Elzártuk a vizet. Én vissza sétáltam Lenkéhez és elkezdtem simogatni. Majd ő is odajött és simogatni kezdte vizes szőrét mint ahogy én.
  -Rajta tanultam lovagolni.- törte meg a csendet. -Nagyon magasnak tűnt még akkor. Amikor először ügettünk úgy éreztem mintha 100km/h sebességgel száguldanánk.- elnevette magát úgy ahogy én is. Minden lovasnál így van. Versenyautónak érerzzük magunkat közben pedig nem haladunk gyorsan. -Nagyon szerettem. Mindig követte az utasításokat. Igazi jó lovasnak érezed magad, aztán kiprobálsz más lovakat és rájössz hogy még nagyon sok mindenben kell fejlődnöd.
  -És te fejlődtél is. -néztem rá. -Nem hittem volna hogy ennyire kitartó leszel. Azt gondoltam hogy amikor valami nehézségbe ütközöl, hagyod, és ott ragadsz azon a szinten ahol vagy. De aztán nem ez történt.
  -Keményen edzettem. Eljött az első versenyem. Aztán úgy be voltam tojva hogy leszédültem a lóról, annyira izgultam.- nevetett. Emlékeztem rá. Én is ott voltam azon a versenyen Larával. Nekünk már voltak versenyeink, így nem annyira izgultunk. Zalánnak viszont semmi nem ment le a torkán. Anya és apa mondta is neki hogy nem lesz ereje majd. Így is lett. Besétált a lovával a pályára. Láttuk rajta hogy nincs jó színe. Egyszer csak elkezdett lefele csúszni a nyeregből. Elájult. Mi Larával elkezdtünk sírni mert azt hittük hogy meghalt. De ezt neki soha nem említettük. Utána is mindig nagyon félt a versenyektől, de evett rendesen mindig hogy ez a dolog ne ismétlődhessen meg. Azóta kinőtte az izgulást, és talán ő szokott a legnyugottabb lenni. A simogatás közben a keze véletlenül hozzá ért a kezemhez. Csak egy pillanatra. Direkt nem néztem rá viszont a szemem sarkából láttam hogy mosolyra húzza a száját, ahogy én is.