Bangtan Z /JiKook/

10. rész: "Azóta"

A tűz, amely könnyes szemeidben tükröződött, talán örökké elmémbe égett, egy hatalmas lyukat égetve szívembe is. A mosoly, mely még legutolsó pillanataidban is arcodon táncolt, feledhetetlen marad. Te, a lényed, örök marad emlékeinkben. Együtt töltött pillanataink, melyre emlékszünk majd míg világ a világ, egyre értékesebbé válnak. Elmentél. Úgy döntöttél, tovább kell lépned.

- Attól, hogy nem eszel semmit, még nem lesz jobb. - Mondta Suyeon egy tálat nyújtva felém.

- Attól, hogy erőlteted, nem leszek éhesebb.

- Meddig akarsz még ilyen lenni? Nem veszed észre, hogy én.. a többiek, mindenki miattad aggódik?

- Nem kértem senkitől, hogy aggódjon. Ez a ti döntésetek.

- A mi döntésünk? Szóval magasról teszel arra, hogy azoknak, akiknek rohadtul fontos vagy, foglalkoznak és törődnek veled? Aki neked számít, érte sosem aggódsz, ha valami nincs rendben? - Egyre csak emelte hangját.

- Nem vagyok éhes.

- Tudod.. attól, hogy te most a földön vagy, és nem engeded, hogy segítsenek felállni, nem kellene magaddal rántani másokat a bunkóságoddal. Nem csak te vagy az egyedüli, aki pokolian égő fájdalmat érez. Nem vagy éhes? Akkor cseszd meg!

A tálat mellém letéve el is viharzott. Megint felidegesítettem, de akármennyire is szeretnék bűntudatot érezni, nem tudok. Habár nekem is lehetne okom felháborodni, amiért nem beszélt velem udvariasan. Mintha.. minden érzés eltűnt volna belőlem. Üres vagyok. Teljesen.

- Suyeon mindig csak jót akar neked. Miért nem fogadod el? Foglalkozik veled, majdnem annyira, mint én. - Simogatta hátamat Chim.

- Akkor ne akarjon kényszeríteni olyan dolgokra, amit nem akarok vagy nem tudok.

- Tudom, mennyire fáj. Érzem, mert amit te érzel, azt én is. Tényleg az sem zavar már, ha.. nem érdekes.

- Ha? - Pillantottam fel rá.

- Ha nekem fájdalmat okozol? Minden nap azon vagyok, hogyan segíthetnék. Éjszaka is forgolódom, hogy mit tehetnék, amitől jobb lenne. Hogyan kaparjalak fel a gödörből. Régen ez volt a legrosszabb rémálmod, ha nekem ártottál bármilyen apró dologgal is. Azt reméltem, megkapaszkodsz majd ebben, és ha már magad miatt nem, sem mások miatt, legalább értem összeszeded magad. Kezdek belefáradni ebbe. Hiányzik az ölelésed, egyszerűen minden. De azóta.. eltávolodtunk. Hidegnek és távolinak érezlek. Sajnálom, hogy megtörtént.. én tényleg szerettelek. És tudom, hogy te is, de úgy hiszem, a fájdalom elrabolta tőled ezt az érzést.

Miközben mondta s mondta, belül zokogtam. Utána akartam rohanni, hogy megállítsam, de nem ment. Akármennyire próbálkoztam, mozdulni sem tudtam, csak könnyeim százai csorogtak. Még a hang sem jött ki, hogy egyetlen szót szóljak. Mindenkinek csak gondot okozok magam körül. A halála óta minden megváltozott. Ő csak.. elvitte egy részem.

Akkor

"- Taehyung merre van? - Kérdezte Hobi, mire hátra pillantottam."

- Az előbb még mögöttem volt. Ő segítette fel Namjoont a hátamra. Visszamegyek!

Már aligha belehetett jutni. Fenn állt a lehetősége, hogy ha bemegyek, ki már nem száz százalék, hogy kijutok.

- Jungkookh! Túl.. veszélyesh.. - Köhögte.

- Nem hagyhatlak itt, igyekezz! Mindjárt leomlik az egész, túl vékony a szerkezet, túlságosan leégett. - Próbáltam felemelni.

- Neh.. menned kell. Ha túl akarod élni, menj!