Earth1mil

2. Utolsó nap

Némán ültem a Sirius földalatti raktárában. Azon a helyen, ahova csak keveseknek van bejárása, de nem is nagyon akarnak az emberek oda menni. Ez a hely számukra már csak poros tárgyak és felesleges, ostoba, olvashatatlan nyelven írt iratok sokasága. A furcsa mozgóképes dokumentumokról nem is beszélve. A legtöbb embernek ez a hely már múlt és ugyanolyan elfeledett, mint annak idején Pompeii városa volt.

Ma már senkit sem érdekel ez a hely. Egyedül engem a Sirius bázis különc vezetőjét Marcus Ferret-et. Már egészen kis korom óta érdekelt a múlt. Tudni akartam, hogy honnan jöttünk, hogy alakult a sorsunk és miért váltunk azzá, amik ma vagyunk. A Földön ma mindenki furcsának talál. A mai generáció, már mind arról álmodik, hogy követi az elődeit az űrbe. A legnépszerűbb célpont a Mars, aztán onnan majd tovább egy másik galaxisba.

Azonban nekem semmi kedvem sincs elmenni innen. Ha valaki megkérdezné mi az én álmom, akkor az én válaszom teljesen más lenne. Én körbe akarom járni a Földet, meg akarom látogatni az archívumokat és új felfedezéseket tenni. Megismerni mindent, ami valaha itt a földön volt.

Felálltam a fotelből és elindultam az archívumban. Fáj a szívem, ahogy kezem végigsiklik a régi könyvek gerincén, a tekercsek céduláin, a műanyag dobozokon, amik a hang és mozgóképes felvételeket tartalmazzák. Végigsétáltam a szobrok között, majd elértem egy olyan terembe, ahova a kedvenc könyveimet gyűjtöttem. Lehajtom a fejem és szomorúan megszólalok.

- Sajnálom barátaim, ma van az utolsó nap. El kell mennem, de ne aggódjatok, egyszer visszajövök és mindent elmesélek.

- Már megint a könyvekkel beszélsz, Marcus? - Hallom meg gyerekkori legjobb barátom, Kátya hangját a hátam mögül. - Még a végén itt ragadsz!

- Nem bánnám. - Mormogom az orrom alatt.

- Mondtál valamit? - Néz rám oldalra billentve a fejét.

- Nem. Semmit. Menjünk, ellenőrizzük le az állat populációkat, mielőtt megjön a Star Climber. - Fordulok el könyveimtől szomorúan, ahogy a mosolygós Kátya után indulok. Nem tart sokáig, hogy átnézzük a vadállományt. Mind ott vannak, ahol lenniük kell.

- Négyezer és kettőszáznegyvennégy! Mind megvannak, Marcus! - Kiáltja le az egyik magas fáról Kátya, én pedig bólintok.

- Rendben! Akkor menj, pakolj, össze a dokkoltatónál találkozunk. Mi vagyunk az utolsók, akiket felvesznek. Hamarosan itt lesz a Bak körzet is, gondolom, még előttük ki akarsz érni.

- Te vagy a legaranyosabb Marcus! A többiek megjöttek már? - Kérdezi, ahogy földet ér mellettem.

- Ma reggel jöttek meg az utolsó földemberek. Mindenki megvan, ne aggódj. - Mondom, ahogy elindulok az egyik kitaposott ösvényünkön, már nem is foglalkozva a lány kiabálásával. Valami olyasmit mondd, hogy figyeljek, nehogy elkéssek, meg, hogy ne maradjak el sokáig. Engem azonban hidegen hagy az űrutazás és a szavai is. Arcom felderül, mikor a semmiből megrohamoz egy fenséges madár.

- Platón! - Kiáltom el magam, ahogy kinyújtom a karom, hogy az alkaromnyi nagy vörös és barna színekben pompázó ragadozó leszállhasson rá. Amint megérzem a súlyát a csuklómon az azonnal el is múlik és helyette a vállamon érzem a nyomást. Még szerencse, hogy vastag a felsőm anyaga. Megsimogatom a madár fejét és kedvesen rá mosolygok.

- Hogy vagy barátom? - Kérdezem, mire dallamos csicsergés hagyja el a csőrét. Ez a madár a régi korok sas madarából fejlődhetett ki, valószínűleg valamelyik énekesmadárral keresztezve. Legalábbis nekem ez a hipotézisem. Hirtelen ugatást hallok a hátam mögül. Platón azonnal felreppen a vállamról, ahogy a leginkább oroszlánra hasonlító szürke szőrű lény lerohan. Felnevetek, mikor az állat megnyalja az arcomat. Platón az egyik ágról néz le ránk, de nem mozdul. Hagyja, hogy üdvözöljem baráti körünk harmadik tagját.