A katedrális titka

3. Kapu az ismeretlenbe

Másnap reggel morcosan keltem. Pedig ez volt az a nap, amire már egy hete vártam. De valahogy most olyan szorongás kerített hatalmába. Ez a szorongás pedig akkor se múlt el, mikor a kistáskámmal a vállamon bementem az ebédlőbe.

Ugyanazt a reggelit ettem, mint minden nap. Egy szelet pirítóst és egy kis lekvárt. Pedig ezt nem is szeretik az itteniek. Én viszont mindig is egy csodabogár voltam. Úgyhogy már meg sem lepődök, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy mások szoktak.

Reggeli után elindultam az iskolához. A szokott utcán mentem, a megszokott járdán. Ma azonban a járda, az utca és a világ is olyan idegennek tűnt. S akárhogy is akartam nem tudtam megérteni, hogy ez miért van így.

Némán vártam, hogy Mrs. Fristich, az osztályfőnököm felolvassa a nevemet. Mikor ez megtörtént, felszálltam a buszra és leültem egy üres helyre az ablak mellé. Kifelé bámultam és nem foglalkoztam semmivel.

Hamarosan elindultunk. Gombócot éreztem a torkomban és azt, ahogy Miriam egyre előrébb és előrébb tör, mintha csak valami régi baráttal való találkozóra igyekezne. Én viszont nem értettem miért viselkedik így.

Hosszú volt az út éveknek tetszett. Már nem tudtam, hogyan babráljam a pulóverem cipzárját. Nem értem miért vagyok ideges ez csak egy katedrális. Már sok ilyet láttam! Nem hiszem, hogy bármiben is különbözne a többitől.

- Mindenki figyeljen a holmijára. Semmi se maradjon a buszon. Ne maradjatok le. Fiúk, viselkedjetek! Ha nem lesztek, normálisak megbeszélem a tisztelendő úrral, hogy mutassa meg nektek a kriptákat is!

- Fújj, csak azt ne! A tanárnő nem tudja milyen, mikor Tobias-sal egy szobába zárják! - Erre mindenki nevetni kezdett csak én nem. Sosem értettem miért jó kinevetni a másikat. De hát, nem az én dolgom, hogy ezzel foglalkozzak.

Leszálltunk a buszról, én voltam az utolsó, mint mindig. Ez már egy cseppet sem lepett meg. Legalább több időm lesz megfigyelni a katedrálist. Még csak a tornya látszik ide, már így is érzem, hogy bizsereg a gyomrom.

Magas fák alatt megyünk át és hirtelen megint látom magam előtt a magas húszéves férfi képe, aki az éj leple alatt pont ott rohan, ahol most én sétálok. Hirtelen rám is átragad Miriam izgalma.

Lassan kiléptünk a fák árnyékából és akkor a lehetetlent pillantottam meg. A katedrális, egyszerre sóhajtottunk fel Miriam-el. Én a csodálattól és a meglepettségtől, ő pedig elérzékenyült a látványtól.

~ Nem változott semmit sem. ~ Csúszott ki a szó az én titkom száján. Meg akartam kérdezni, hogy hogyan érti ezt, de nem volt rá időm, hiszen máris elindultunk a templom bejárata felé.

Odabenn hatalmas csend volt. A délelőtti fény furcsán világította meg a helyet. A sok oltárkép és a faragott padok, mind mind ismeretlen művészek keze munkáját dicsérik. A márvány padló az évszázadok alatt sem kopott meg annyira, hogy ne lehessen látni a mintákat benne és még a háborúk sem pusztították el a hatalmas falakat.

A tanárnő megáll egy oltárkép előtt. Emlékszem erre a képre, az egyetlen kép, aminek ismerik az alkotóját. Ez a katedrális fénypontja. Mindenki ezért a képért jön ide.

- Na, ki figyelt az órámon? Kinek a képét láthatjuk itt? - Kérdezi a tanárnő. Több kéz is a magasba lendül. Az enyém nem. Sose szeretek a középpontban lenni. Ezért nem jelentkezek.

- Alex?

- Ez egyértelmű, ez egy Michelangelo kép. - Válaszol a fiú. Én már rég nem a képet nézem, magam előtt összefont karral bámulom az üvegablakot, amit már annyi álmomban láttam. A tanárnő éppen felemelné a hangját, mikor meghallom a saját nyugodt hangomat.

- Ez Raffaello, te féleszű! Hát nem látod, a vonalvezetése tipikus. Mellesleg Michelangelo híresebb a szobrászat terén, mint a festészetben. - Miriam sem figyelt oda, mégis egyszerre szólaltunk meg, csak akkor ilyen nyugodt a hangunk.

- Ejnye, Melinda! Nem illik ilyet mondani másokra! Bár a válaszod helyes volt. - Lehajtottam a fejemet, de meg kellett állnom, hogy ne rántsam meg a vállamat. Nem érdekelnek az osztálytársaim, ők se foglalkoznak velem soha.

Miután a tanárnő részletesen elemezte a képet a csapat a padsorok között felment a főoltárhoz. Én most is csak az üvegablakot bámultam. Majd azt vettem észre, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon.

Odanyúltam és letöröltem, majd körbepillantottam. A sekrestye. Megdobbant a szívem. Miriam azonnal magához tért. Éreztem, ahogy pezsegni kezdett benne a tett vágy. Engedelmesen átadtam neki a vezetést.

A csoport lassan elhaladt mellettünk, még hallottam, ahogy Mrs. Fristich azt mondja, hogy senki se maradjon le, de a tekintetem, a mi tekintetünk már csak a sekrestye ajtaját látta. Érzem, ahogy a hely magához vonz. Érzem, hogy azt akarja, hogy oda menjek és meg is teszem.

Miriam vezetésével elindulunk a sekrestye irányába. Mikor az ajtóhoz érünk, félve pillantunk körbe. Sehol senki, biztonságban vagyunk. Résnyire nyitottuk az ajtót és bekukucskáltunk.

Csak az ablakon beszűrődő halvány fényben láttuk a szobát. De bementünk. A szoba közepén, az asztalon leégett gyertyák álltak. A falak mentén, fogasokon régi miseruhák lógtak. Az egyik fal előtt egy furcsa faragott hosszú polc állt.

Kísérteties egy hely. Mégis pontosan tudom, hogy mit kell keresnem, az álmaimban láttam már. Az ajtót. Innen nyílik az az ajtó. Talán most végre fény derül annak az álomnak a jelentésére.

Miriam nem is gondolkodott. Azonnal odalépett ahhoz a polcszerű valamihez. Leguggolt és keresett valamit. Ekkor megláttam fejében a furcsa mintát. Olyan volt, mint egy görög kereszt egy rózsával a belsejében és kígyó tekeredett rajta körbe.

Hirtelen elmosolyodtunk. Megtalálta, amit keresett. Kezünkkel végigsimít rajta, majd felállunk és óvatosan kinyitjuk a polc ajtaját. Szemben a falon pedig ott van az ajtó.

Hatalmasat dobban a szívünk és egyszerre nyúlunk a falhoz. Miriam visszafordul és behúzza az ajtót. Az kattan egyet és elnyel minket a sötétség. Mégsem félünk, a falnak támaszkodunk és határozottan nekifeszülünk.

A második nyomásra kinyílt az ajtó. Majdnem legurultunk a lépcsőn. De szerencsére Miriam-nek volt annyi, ha nem is sok, lélekjelenléte, hogy megkapaszkodjon. Becsuktuk a második ajtót is. Az ajtót, ami elválaszt a világtól.

A sötétben elindultunk le a mélybe. Magam előtt láttam az álmomat. Itt jött le a két híres reneszánsz polihisztor. Szinte érzem a talpam alatt a megmunkált márványlépcső minden repedését. Látom magam előtt, ahogy a két polihisztor éppen kifaragja őket és gondosan a helyükre illeszti.

Leértünk. A kör alakú teremben félhomály volt. Nem láttam szinte semmit. De nem is kellett, Miriam pontosan tudta, hogy mit kell tennünk. Én meg megígértem, hogy hagyom neki, hogy azt tegye, amit akar. Levette a táskát a hátunkról, leguggolt, és kotorászni kezdett benne.

- Merre raktad az öngyújtót? - Kérdezi, ahogy kotorászik, mire kuncogok egyet és magam elé képzelem a kis reteszt a táska legnagyobb zsebében. - Nem vicces. - Mosolyodunk el most egyszerre.

Nem tudom miért, de mintha most kedvesebb lenne velem, mint szokott. Bár ezt én egy cseppet sem bánom. Jobban tetszik, ez a kedvesen határozott Miriam, mint a nagyon határozott, de nem kedves Miriam.

Lassan felálltunk. Felvettük a táskát és a falhoz simulva kerestünk valamit. Éppen megtaláltuk, mikor hangokat hallottunk. Megfagyott a vérünk, de az én titkos társam, tudta, hogy hol van a felfelé vezető lépcső, így el tudtunk bújni a lépcsőfordulóban.

------------------------------------------------------
Köszönöm az olvasást, remélem tetszett 😃