A katedrális titka

2. Az utolsó Brillare

- Miss. Brillare? Melinda Brillare? Hall engem? - Hallom tanárom kedves hangját, kicsit sem kedves hangnemben megszólalni. Hirtelen észhez térek, és lesütött szemmel szólalok meg.

- Elnézést kérek Mrs. Fristich. Mit tetszett mondani? - Érzem, ahogy arcomat elborítja a pirosság, már megint arra a furcsa álmomra gondoltam és sikerült teljesen elkalandoznom az óráról gondolatban.

- Csak azt, hogy remélem, emlékszel rá, hogy holnap megyünk a tanulmányi kirándulásra. Tudod, azt a katedrálist nézzük meg Firenze mellett. - Nem kell emlegetnie, azóta csak azon jár az eszem, mióta közölte, hogy oda megyünk, én meg megnéztem az interneten, hogy milyen is az a katedrális. Azóta vannak ezek a fura álmaim, Leonardo da Vinci-el, meg a kor összes polihisztorával.

- Nem felejtettem el tanárnő. - Megmentett a csengő, éppen jókor csengett, így nem kell tovább magyarázkodnom. Vége az iskolának, végre mehetek haza. Már amennyire az árvaházat otthonnak lehet nevezni. Hátamra veszem a táskám és elindulok a járdán az árvaház felé.

Azóta élek itt, hogy az eszemet tudom. Még kicsi voltam, mikor a szüleim meghaltak, így kerültem az árvaházba. De a legtöbb itteni gyerekkel ellentétben én nem mindig vagyok egyedül. Néha meglátogat valaki. Egy hang a fejemben, aki Miriam-nek nevezi magát.

Mostanában egyre gyakrabban jelenik meg a fejemben a semmiből, de gyorsan eltűnik, mintha félne, hogy felfedezik. Tudom, kicsit gyerekesnek hangzik ez az egész egy tizennyolc éves lány szájából, de olyan, mintha Miriam tényleg egy külön lény lenne bennem, vagy mintha a lényem egy elveszett része lenne.

Ma még nem jelent meg, de már előre várom a pillanatot, amikor megteszi. Olyankor mindig úgy érzem, teljesebb ember vagyok, olyankor nem aggódok azon, hogy mit gondolnak rólam. Olyankor csak én vagyok, az igazi én, az az én, akit nem rontott meg a világ zsarnoksága. Egyetlen hibával, azzal, hogy falra mászok magamtól, mikor túlzásba viszi a magabiztosságot.

Egyenesen a szobámba megyek és előveszem a kistáskám, amit már a múlt hét végén bepakoltam Miriam segítségével. Ez egy kivételes alkalom volt, általában nem szeret segíteni nekem, ha pakolni akarok. Mivel ő segített, ezért nem meglepő, hogy egy bicska és öngyújtó is lapul benne. Miriam sokkal agresszívabb személyiség, mint én. Vagy inkább az én agresszívabb énem? Néha magam sem tudom.

Megint átnéztem a táska tartalmát, ahogy mostanában miden nap tettem. Nem tudom, mi késztet erre, de úgy érzem a holnapi nap meg fogja változtatni az életemet és nem tudom melyik irányba. Mégsem félek tőle, bár lehet, hogy ez csak Miriam-nek köszönhető.

Hosszú órákon keresztül írtam a leckémet, teljesen beletemetkeztem. Nem is kalandozott el a figyelmem. Vacsoránál azonban sikerült elmerengnem, nem ettem semmit és én hagytam el utoljára a termet. Csendben haladtam lehajtott fejjel a szobám felé, már csukott szemmel tudom az utat, így nem kell figyelnem.

- Hé, Melinda! Hallasz? Hé, süket! Holdkóros, figyelj már! Hozzád beszélek. - Nem hallottam mit mondott, az ilyenekre már rég nem figyeltem, viszont mikor elkapta a karomat és elemelt a földről, már rámeredtem.

- Azonnal tegyél le! - Mondom meglepően nyugodtan és szinte érzem, hogy ha nem teszi meg Miriam azonnal lépni fog és megint elzárást kapok, mert megvertem valakit. Mert mindig én iszom meg a levét az elhamarkodott tetteinek.

~ Inkább örülnél, hogy nem hagylak pácban, nyafogós! ~ Megjelent, a gyereknek annyi. Ez már tény. Innen nem fog menekülni, a betegszobán fog kikötni. Ha Miriam neki esik, akkor ott kő kövön nem marad.

- Oda nézzenek, de nagy arca van valakinek! Mi van, holdkóros nem tetszik a beceneved? Mit csináljunk vele fiúk? - Kérdezi nevetve a többi suttyó felé fordulva. Idősebb vagyok náluk, de mivel kicsi a termetem ezért könnyű célpontot jelentek.

- Még egyszer mondom. Tegyél le! - Még mindig nyugodt a hangom, pedig Miriam már forrong, én pedig megdermedtem a félelemtől. Fogalmam sincs, hogy vagyunk képesek ilyet produkálni. De meg tudjuk tenni.

- És ha nem? Mit csinálsz? Sikítasz? - Kacag bele az arcomba. Ekkor érzem, hogy Miriam-ben elpattant a húr.

- Ezt! - Kiáltom el magam, ahogy megemelem az ökölbe szorult szabad kezem és az álla felé lendítem, amit el is találok. Nagyot reccsen az álla és elenged. A földre pottyanok, kicsit megütöm a karom, de nem foglalkozok vele, csak felállok és elfutok a szobámba.

Bezárom magam után az ajtót és nekidőlök. Sose tudom felfogni, hogyan vagyok képes ilyenre. Hogy tudok ilyen kegyetlen lenni. Nem is biztos, hogy rosszat akart. Na, jó, ez ostobaság persze, hogy rosszat akart.

- Fogd már be Melinda! Elegem van abból, hogy mindig leszidsz, amikor én csak próbálom megvédeni magunkat! - Hallom a saját hangomat, de ez a hang sokkal erősebb és magabiztosabb az enyémnél. Miriam szólalt meg a számat használva.

- A szánkat. Örülnék, ha elfogadnád végre, hogy én is itt vagyok.

- Sajnálom. - Suttogom már a saját hangomon. Ez kicsit megnyugtat, akkor is, ha éreztem, hogy sokkal kellemesebb, amikor mind a ketten összedolgozunk.

- Látom, kezded felfogni. Nem tudsz kitörölni a fejedből! Mellesleg kérnék egy szívességet, ígérj meg nekem valamit. - Ez meglepett sose mondott még nekem ilyet, de valami mély kényszer azt mondatta velem, hogy higgyek neki, hogy bízzak benne.

- Mit szeretnél Miriam? - Ritkán mondom ki a nevét, de érzem, hogy ettől a névtől sokkal erősebb vagyok. Mintha azt jelentené, hogy jobb, ha vigyázol velem.

- Holnap történjék bármi, ha meg akarok jelenni, hagyd, hogy azt tegyem, amit akarok. Ez mind a kettőnk érdeke. - Most elállt a szavam, nem tudom, mit mondhatnék erre, így jobb híján csak bólintottam egyet, mielőtt elterültem volna az ágyamon és elnyomott volna az álom.

Az a különös álom, amiben azok a furcsa emberek szövetkeznek, hogy megóvjanak valamit, amiről sosem derül ki, hogy mi is az. Valamit, ami annyira fontos, hogy csak a feledés védheti meg. De vajon mit jelenthet ez az álom? Vagy egyáltalán álom ez? Mi az a rend és mi az a hatalmas Titok, amit őriznek, mi köze van ennek a katedrálishoz? És egyáltalán miért érdekel ez engem ennyire?

------------------------------------------------------
Köszönöm az olvasást, remélem tetszett 😃
Ez itt az első igazi fejezet, a történések kezdenek beindulni 😃