A katedrális titka

5. Beljebb és beljebb

A földalatti világ káprázatos volt, azt se tudtam hova nézzek. Mindenhol ezer és ezer ismeretlen dolgot láttam, bár kicsit olyan volt, mintha megrekedt volna a hely a múltban. Nekem azonban nagyon tetszett, s bár kicsit elveszettnek éreztem magam Miriam hangja nélkül azt el kellett ismernem, hogy így legalább nem szól bele, hogy mikor nézzem Marcus-t és mikor ne.

Már nem fogta a kezemet, csak a fejét forgatta néha, mintha számolt volna. Én mosolyogva elnéztem egy darabig őt. Figyeltem, hogyan veszi a levegőt, hogy rezzen össze a legapróbb hangokra. Figyeltem izmos teste, hogyan mozdul, hogy szinte alig mozgatja a kezeit, még az is amelyikben a lámpás van és olyan fesztelen, olyan nyugodt, mintha Michelangelo egyik szobra kelt volna életre benne.

Hatalmas kőből faragott alagúton haladtunk lefelé. Helyenként egy-egy fa ajtó nyílt belőle, de mi csak mentünk előre. A faragásokat bámultam, hirtelen olyan volt, mintha én is érezném azoknak a művészeknek a lelkét, akik mindezt véghez vitték. A folyosót néhol lépcső vezette lejjebb, de ez a lépcső is úgy volt kialakítva, hogy a legkisebbek is gond nélkül használhassák.

Ekkor észrevettem a márványszobrokat a fejünk fölött, ahogy lefelé bámultak ránk a boltívekről. Michelangelo. Döbbentem rá hirtelen, nincs még egy olyan ember, aki ennyi életet tudott volna lehelni az élettelen madár szobrokba. Az ember szinte azt hitte, hogy mindjárt lecsap rá valamelyik fenséges madár.

Fogalmam sincs mennyit haladtunk már lefelé, mikor Marcus megragadta a karomat és behúzott az egyik jobbra nyíló ajtón. Mutató ujját az ajkai elé tette, én pedig bólintottam. Nem értettem miért kell csendben lenni, de ő tudja, ő él itt. Óvatosan megfogta a kezemet és maga után vezetet.

Egy rövidebb alagúton haladtunk most végig, mind a két oldalról ajtók nyíltak. A falakon vasból kovácsolt tartókban tűz égett. Mindegyik tartó más volt. Volt, amelyik sárkányt formált, volt, amelyik emberi kezet, vagy virágkoszorút, vagy egy egyszerű üstöt. Hosszan el tudtam volna őket nézegetni, de nem volt rá alkalmam.

Már majdnem a folyosó végén voltunk, mikor Marcus megállt és az egyik baloldali ajtóhoz lépett. Könnyed mozdulattal tette le a lámpást a földre, majd kinyitotta az ajtót és elengedte a kezemet. Felvette a fényforrást és az ajtó másik felén felakasztotta egy kampóra. Engem pedig betessékelt.

- Ez az én lakásom. Érezd magad itthon Mel. Ott oldalt a szobában van ágy, ha akarsz, lepihenhetsz egyet. Vagy inkább ennél előtte? - Kérdezte kedves hangon. - Ruhát majd szerzek, amíg pihensz. Louisa biztosan kölcsön tud adni néhány ruhadarabot. - Halványan elmosolyodtam, még nem is ismer, és máris ennyit segít nekem. Kicsit furcsán érzem magam ettől.

- Inkább lepihennék, ha nem baj. Kicsit sok nekem ez most így egyszerre. Köszönöm a segítségedet Marcus. - Bizsergés járt át, ahogy kimondtam a nevét és szinte éreztem, hogy elpirulok, így gyorsan sarkon fordultam és besiettem a szobába.

Nyugodt kis hely volt, egy nagy ággyal, egy szekrénnyel, egy székkel és egy asztalkával, amin össze-vissza pakolva voltak kisebb tőrök és papírdarabok, sőt még könyvek is. Furcsa látvány volt meg kell hagyni. Letettem a táskámat a földre, majd levettem a kapucnimat. Már most tudom mi fog legjobban hiányozni. A napfény!

Ha jól fogtam fel a dolgokat és nem rossz az emlékezetem a fiú, aki Marcus-al jött, fel a nem is tudom hova...

~ Merengőnek hívják.~ Szólalt meg a fejemben az ismerős hang. Éreztem, hogy megnyugszom, itt van velem valaki, akit jól ismerek, már, mint jobban, mint itt bárkit.

- Hát te meg máris visszajöttél? - Kérdeztem, direkt sértődött és gúnyos hangot megütve.

- Vissza és ne mondd, hogy nem örülsz neki. Tudom, hogy mikor hazudsz. Marcus elment már? - Kérdezett vissza kérdése meglepett.

- Igen el. De miért? - Tudakoltam gyanakodva és még a szemöldököm is felhúztam.

- Vannak olyan dolgok, amiket csak neked akartam elmondani, mint ezt is. Előre szólok kicsit furcsa érzés lesz, ne ijedj meg. - Éreztem, hogy remegni kezdünk, fogalmam sem volt róla mi történik most velünk, valami belehasított a mellkasomba, mintha átvágták volna a bőrömet. Fel akartam kiáltani, de ekkor valaki hátulról megölelt.

Áttetsző levegő kezet láttam a mellkasom előtt. Magamban pedig békességet éreztem. Az áttetsző alak körül ölelt, majd elém lebegett. Egy fiatal korombeli lány volt, kedvesen mosolygott rám, éjfekete szemeivel engem vizslatott, csak egy fehér szoknya volt rajta. Szorosan hozzásimult a testéhez kirajzolva ezzel vékony csípőjét és a melleit. Hosszú tejföl szőke haja a derekáig hullámzott.

- Mondtam, hogy ne ijedj meg! - Pirongatott meg, egy kis kuncogás kíséretében. Eltátottam a számat, a hanghoz kapcsolt emlékeim szöges ellentétben voltak a látottakkal. Nem lehet, hogy ez a gyönyörű teremtés, olyan kegyetlen legyen, mint ő szokott. - Nem is vagyok kegyetlen, csak megmutatom, mi jár nekik! - Fonta össze maga előtt a karját, s felemelte az orrát.

- Miriam? Ez meg hogy lehet? Ez teljességgel lehetetlen!

- Lehetetlen nem létezik Mel. - Mosolyodott el megint kedvesen.

------------------------------------------------------
Köszönöm az olvasást, remélem tetszett 😃