Milyen Másnak lenni? [SZÜNETEL]

Újra önmagam

  - Csak egy álom volt! - nyugtáztam. És pár percre visszafeküdtem a plafont bámulni.  

Hát ... akkor még nem tudtam hogy hatalmasat tévedtem! 

Kicsit kótyagosan az álomtól, felültem az ágyon és elkezdtem halkan visszaszámolni.
- 3... 2 ... 1 - motyogtam magamban, mire 1-re kinyílt a szobám ajtaja és a "dajkám" lépett be rajta. 
- Á, látom már fent van. Igyekezzen öltözködni, mert már 7 óra! - mondta. Csak akkor magázott, ha a közelben voltak a szüleim. Bólintottam, mikor már indulni készült utána szóltam.
- Maria! 
- Igen, kisasszony? - kérdi, hangjában feszültséggel. A szüleim nagyon-nagyon közel lehetnek.
- Elmondaná, a szüleimnek, hogy ma a legjobb barátnőmnél leszek délután? Együtt fogunk tanulni - köszörülöm meg a torkom. 
- Persze, kisasszony! - és azzal ki is ment a szobámból. 
Lassan kimásztam az ágyból és a gardróbom felé igyekeztem, tiszta egyenruháért. Ezt utálom a legjobban az elit suliban, az egyenruhát. Hogy legyek egyéniség, ha belekényszerítenek az unalmas egyen cuccba? Felsóhajtottam és magamra kaptam a ruhát. 
Térdzokni, blúz, ellátva az iskola címerével, és térd fölé érő szoknya. Na meg, mivel most hidegebb van blézer vagy kardigán, nagyon fázósak mindkettőt felveszik. Persze mind a kettőn rajta van a suli címere. 
Mikor kész voltam kifésültem mell alá érő hajam és lesiettem a szüleimhez az étkezőbe. Anyám hasonló öltözetet viselt, mint én, annyi különbséggel, hogy az ő blézerén névtábla volt címer helyett. Apám is hasonlóképp volt felöltözve. Hurrá, egyen családi cucc. Még mázli, hogy az én ruhám kék és szürke, ők pedig fekete fehérben voltak.
Sóhajtva hívtam fel magamra a figyelmüket. Apa felkapta az újságból a fejét és rám sandított. Anya pedig odalépve hozzám igazgatta a ruhám. 
- Kicsim, nem mehetsz át iskola után a barátaidhoz! - igen, apámnak sosem volt kenyere a kertelés. Ezért olyan jó vezető, és ezért tart ott ahol.
- De tanulni mennék át! - morgom az orrom alatt. - Ráadásul nem is lesztek itthon délután!
Meggyőző érvemnek hála, elengedtek. Na meg egy kis nyúzásnak hála, még az autóban. Az orromra lett kötve, hogy értem jönnek 5-kor, csak így engedtek el.  

Az autóból kiszállva lélegeztem fel, és vissza sem nézve indultam meg az épületcsoport felé. Ekkor csatlakoztak hozzám legjobb barátnőim, Mia, Lolla, és végül Hazel. 
- Hallottátok? - mondta Lolla kissé halkan, ránk sem nézve. Ha ezt csinálta, mindig valami pletyka következett. Szememet forgatva néztem Hazelre és Miára felváltva. Vártuk, hogy valamelyikünk rákérdezzen. Végül én adtam be a derekam, mindig én adom be a derekam.
- Mit? 
- Egy srác lopózott be a suliba tegnap este. És megrongálta az előadót - suttogta sejtelmesen. 
- Melyik előadót? - kezdek én is suttogni. Mire Mia elneveti magát.
- A nagyot - magyarázza Lolla, és tuti hogy már már csomó összeesküvés elmélete született, mióta az infót tudja. A szám elé kaptam a kezem.
- Jajj ne! - mondom hangosabban a kelleténél. Már Hazel is nevetett, de Lollának még mindig nem esett le, és csak kíváncsian fürkészett. - Ott nem lesz ma óránk!
Túl hangos voltam, ezért mindenki felénk nézett. Nem érdekelt minket, csak nevettünk tovább. Lolla megtorpant egy percre, majd idegesen utánunk sietett. 
- Ez nem vicces! - rivall ránk, majd halkan folytatja. - Ez igenis komoly!
- Oké-oké! - nyugtatta Mia.
Míg röhögcsélve besétáltunk az épületbe és Lolla is lenyugodott, észre sem vettem, hogy elmentünk Tracy mellett. Tracy az ősellenségem. Rühell, és én is őt. Ahogy csak tud keresztbe tesz nekem és megkeseríti az életem. Nem kéne vele foglalkoznom, ezt mondogatják anyámék. 
Csodálkoztam is, hogy most egy szót sem szólt. 
Beültünk az első órára, és keményen tanultunk. Az összes óra nem szólt másról, mint a kemény tanulásról. Ebéd időben, ahogy végignéztem a diáktársaimon, nem láttam csak robotokat. Mintha mind az lenne. Felsóhajtva ültem le Hazel mellé, aki engem figyelve vette elő az ebédjét. 
- Reménytelenek - motyogja, mire egyetértően bólintok.
- Bárcsak eltűzhetnénk innen - szólalok meg hirtelen. - Minden nap ez van. Minden nap ugyan olyan. Mintha robotok lennénk, vagy mintha újra és újra ugyan azt a lemezt játszanánk le. Ez így unalmas!
- Jó lenne, de nem lehet. A szüleink szabják meg, mit és mikor tehetünk - sóhajt Hazel. - Különösen a tieid!
- Igen - mormogom és ránézek az órámra. - 3 ... 2 ... 1. - számlálok vissza, majd 1-re megjelenik Tracy és a sleppje. Unottan emelem rá a szemem.
- No lám, no lám! - sziszegi, mint egy kígyó. - A kis Lacey elvágyna a nagyvilágba? Milyen kár, milyen kár.
- Nahát! - döntöm oldalra a fejem, mire meglepetten figyel. - Te tudod a nevem mucus? 
Hangos röhögés tör ki belőle, fülsüketítő hangjától még a hátamon is feláll a szőr. Megborzongok ha megszólal.
- Milyen vicces kislány lettél hirtelen - hajol közelebb, és halkabban folytatja. - De szerintem be kéne fognod a pofád, mielőtt én fogom be!
- Woow! - forgatom a szemem. - Nem harap a kutya, csak ugat!
Ugyan az a lemez minden nap, nem unja még? Ahh, sajna nem. Ha alsó óta nem unta még meg, akkor már nem is fogja!
- Megmutatom én neked! - hangja is tükrözte, milyen ideges is pontosan. Arca is kezdett torzulni a dühtől, nem hagytam hogy ő nyerjen. Most nem. 
- Na gyerünk! Úgysem mered! - mondom magabiztos mosollyal az arcomon. Arca egyre csak torzult, keze ökölbe szorult, aztán .....??
Aztán hirtelen felegyenesedett, arca kisimult, semmit sem mutatott. Elismerően bólintott, amivel engem is meglepett. De ahogy néztem, önmagát is meglepte.
- Ezt a csatát meg nyerhetted, de a háborút nem! Annak még nem most jött el az ideje - már épp elfordulni készül, mikor még vétve visszapillant. - De legközelebb már nem fogom vissza magam, és akkor végzek veled!
- Már várom! - szólok utána, csakhogy enyém legyen az utolsó szó. Elégedetten haraptam bele ebédembe, mikor Lolla, aki először esett ki a sokkból, szólalt meg hirtelen.
- Ez meg mi volt ember? - mondta, kicsit hangosabban a kelleténél. Majd mind egyszerre kérdezgettek.
- Én csak ... nem tudom! - nevettem fel kínosan. Teljesen igazuk volt. Sosem csináltam még ilyet, sosem szóltam vissza. Csak csendben tűrtem, mindig. Mintha tegnap óta nem is én lennék. 
Iskola után, ahogy megbeszéltük átmentünk Lollához. Szerettek náluk lenni, szép a házuk, van kutyájuk ... Melegek a szülei....
Hát igen, Lolla kicsit más, mint bármely diák az iskolából. Lila a haja vége, annyi karkötőt hord, hogy szinte az egész alkarján karkötők vannak, és végső soron melegek a szülei. Apukái nagyon kedvesek, sokkal jobb szülők, mint az enyémek. Ezért néha irigylem is őt, de nem nagyon, csak kicsit.
Krumpli, a kutyus boldogan kerülgette társaságunk kicsiny csapatát, amíg mi tanultunk. Mert végül is, tényleg azért mentünk át. De hamar eljött az 5 óra. Ami azt jelentette, hogy amíg a többiek maradtak még, értem jöttek a szüleim.
Mosolyogva búcsúztam a lányoktól, majd sietve pattantam be anyukám kocsijába. 
- Apa? - kérdeztem míg elhaladtunk a háztól.
- Apádnak most dolga van, későn fog hazaérni - mondta le sem véve szemét az útról. Nekem ez nagyon nem stimmelt. Sosem volt még, hogy egyikőjük tovább dolgozott volna, hiszen munkatársak. Apa, anyának a főnöke. ....Másnak kellett a háttérben állnia. 
Mikor hazaértünk rám várt még egy óra zongorázás, majd a jól megérdemelt zuhany, vacsora, és végül az alvás.  

Kár volt elaludni!

Sziasztooook! Itt az új rész egy kis plusszal. Sokat szenvedtem ezzel a logóval, de nagyon büszke is vagyok rá! Remélem, hogy tetszik a sztori és a kis is plusz hozzá.