Rise and fall -in love- (Szünetel)

8: Névtelen barát

Taehyung POV.

A szobába zárkózva gondolkozok és nem tagadom, talán pár könnycseppet is elengedek. Először csak düh és szomorúság járja át minden porcikám, majd hirtelen üresség lepi el a belsőm. Ez az eddigi legrosszabb és leghosszabban tartó érzés amit valaha tapasztaltam. A lelkem kong a kopárságtól. Sok mindent elcsesztem és nem érzem úgy, hogy bocsánatot kértem volna. Magamnak való vagyok és nem tudok mit tenni. Persze nyugtatom magam azzal, hogy már elmúlt és biztos elfelejtette, de ez nem így van. Még engem is ugyanúgy bánt minden amit tettem és mondtam.
Az ágyam szélén ülök, miközben a térdeimen könyökölve támasztom a fejem. Néha a barnás loknijaim közé túrok és felállva erőteljesen a falba ütök vagy csapok pár kört a szobában. Fel-fel pillantok az ablakra, ahol a nap már elbújni készül a horizontnál. Hirtelen felindulásból megtörlöm a kissé nedves arcom és sietős léptekkel indulok kifelé. Az ajtót hangosan vágom ki, majd a lépcsőn szinte szaladva megyek le. A bejárati ajtó mellől felkapom a kapucnis felsőm és a fiúk kérdéseit elengedem a fülem mellett. A kicsit csípős levegő csap mellkason, ahogy kilépek a szabadba. Zsebre rakom a kezeim és a fejemet lehajtva megyek arra, amerre a lábam visz.

YongByul POV.

Arra kelek, hogy Yoongi hatalmasat rúg az ágya sarkába, a szám elé kapok a kezem álmosságom ellenére is és a fiú szenvedő arcát szemlélem.

-J.. Jól vagy? -szólalok meg rekedtes hangon.-

-Aha.. -mondja elhalóan.- Csak.. -hagyja abba és a szó szoros értelmében felordít.-

Miután már látom hogy nem kínozza annyira a fájdalom, megdörzsölöm a szemem és a telefonomra pillantok.

-Este tíz van?! Eddig aludtam?! -kiáltok fel, megijesztve Yoongit.-

-Igen.. Miért? -fordul felém.-

-Találkozóm van.. Valakivel. -pattanok ki az ágyból.-

Ruhát sem váltok, hiszen csak aludtam nem pedig játszótéren fetrengtem a homokban. Vaksötétségre hivatkozva a maszkokat is otthon hagyva szaladtam a barátommal megbeszélt helyre.

A parkhoz egyre közeledve váltok futásból, siettetett sétálásra. A padon ülve pillantom meg a feje búbját, miközben a vállát egyre feljebb tolja, hogy a kabátja már lassan a fejét is eltakarja ne csak a nyakát. Lábujjhegyen közelítek felé, majd mikor már teljesen mögötte vagyok, hangos kiáltás közben a vállára csapok. Ordítva pattan fel az ülőhelyről, majd mérgesen pillant rám.

-Nem is vagy te olyan rosszul.. -durcázik be.-

-Csak hiányoztál tökfej. -ugrok át a padon, hogy megöleljem.-

A kezeim hatalmasra tárom és megvárom míg Ő mozdul felém. A vékonyka karjaim a dereka köré csavarom, míg a nyakam körül pihenteti az övéit.

-Nekem is Byul. -szorít magához.-

-Milyen a suli? -nevetek a mellkasába.-

-Már nem sok van hátra. -kacag fel Ő is.- Milyen idolnak lenni? -tol el magától, hogy a szembe nézzen.-

-Nehéz. Erről akartam veled beszélni.. Indulhatunk? -mutatok a város felé.-

Bólint, majd elindul mellettem, miközben én beleéléssel mesélni kezdek.

-Kim Taehyungról volt eddig szó a Bangtan fiúkból igaz? -néz rám, kétszeresükre nőtt szemekkel.-

-Igen. -biccentek, dörzsölve az átfagyott kezeim.-

A kacsóimra pillant, majd a hozzá közelebb lévőt, a hatalmas tenyerébe teszi és zsebre rakja a kezét, melyben az enyémet tartja gyengéden.

-Éhes vagy? -néz rám, miközben én még mindig megszeppenve állok egy helyben.-

-N..Nem. -dadogok.-

-Meghívlak valamire! -mosolyog, mire megrázom a fejem.-

-Erre semmi szükség, nem vagyok éhes. -mondom, de Ő elkezd húzni egy utcai kajáldához.-

Pár perc néma és számomra kicsit kínos csend után a barátom végre talál egy neki tetsző helyet. A kezem még mindig szorongatja a zsebében. Az öreg bácsinak illedelmesen köszönünk, majd a fiú leadja a rendelését, mivel én nem kérek.

-Egy ingyen harapnivaló a barátnődnek. -nyújt át még egy ugyanolyan ételt, amit a kezemet fogdosó srác kért.-

A bácsi aranyosan mosolyogva tartja két kézzel az elemózsiát, így még ellenkezni sincs szívem. Az én ajkaim is felfelé ívelnek, ahogy meghajolva átveszem a még gőzölgő kaját.
Legalább már nem kell kínosan éreznem magam, mivel a kezem szabad.. Leszámítva a tálat, amit tartanom kell.

-Üljünk le valahová. -ajánlja fel a barátom, miközben egy park felé indul lassú léptekkel.- Miért nem ellenkeztél? -pillant rám, falva az ételét.-

-Hogy tessék? -nyelem félre a levegőt.- Nem láttad milyen imádni valóan mosolygott? Nem akartam megbántani. -rántok vállat.-

-Persze. -nyomja meg az r betűt.-

-Higgy amit akarsz. -nevetek fel.-

Helyet foglalunk egy, a kedvenc parkomban lévő padon. Még útközben a most mellettem száját nyalogató fiúnak adtam az én adagomat is.

-Jól laktál? -nézek a szemeibe.-

Felém kapja a mélyfekete szempárját és hatalmasat bólint. Lassan, de annál magabiztosabban pillant a személyemre, majd közelebb hajol és megölel. Nem tudom mire vélni a cselekedetét, de visszaölelek.

-Hiányozni fogsz. -motyogja a hajamba.-

-Menned kell? -tolom el magamtól, majd meglepődve figyelem tekintetét.-

-Igen.. -halkul el, majd feláll a padról és az egyik kezét felajánlja.-

Elfogadom a kedves gesztust, majd mozdulatlanul állok előtte. A barátom hatalmasat sóhajt, majd a derekamnál összekulcsolja a karjait és szemmagasságba emel.

-Aranyos. -mondja, majd az orromra ad egy puszit és visszatesz a földre.-

Az arcom piros színben kezd pompázni, a fiú pedig csak nevetve int és már csak távolodni látom az alakját. A fejem a kezeimbe temetem és lassacskán visszaindulok a dormba.

Semmit nem érzek iránta de furcsa nekem az, ha egy fiú ilyen kedvesen és romantikusan viselkedik velem. Főleg úgy, hogy a legjobb barátom és tudom hogy soha nem alkotnánk egy pár.

Ezek cikáznak a fejemben, miközben sétálok haza. Viszont valamiféle fura hangot hallok a hátam irányából, mire hirtelen magam mögé kapom a tekintete. Egy fekete kapucnis fiú akkorát csapott egy betonfalba, hogy a vér is megeredt a kezéből.

Nem tagadom, megijedtem, mivel ez nem a legbarátságosabb környék. Futásnak eredek és meg sem állok a fémkapuig.