Sick Love [SZÜNETEL]

Hatodik fejezet

Chanyeol

Nem siettem, tulajdonképpen nem tudtam mit szeretne, és az, hogy ilyen kapcsolatot alakítsak ki vele is, valamiért zavart. Nem akartam csak az lenni, aki kielégíti a másikat aztán mehet amerre lát, viszont be kellett magamnak vallanom, hogy én is ugyanezt tettem az eddigi partnereimmel. Kihasználtam őket, addig, míg élvezetet nyújtottak, aztán eldobtam őket, mert már nem volt rájuk szükségem. Elhúztam a szám szélét és felpillantottam a háztömbre, nem volt egy ötcsillagos hely, sőt egynek sem mondhattam volna, de Baekhyun itt élt, nekem ide kellett jönnöm, és meg kell szereznem a csókját, mert ég bennem a vágy, a kíváncsiság és minden más, ami Baekhyunnal kapcsolatos volt. Nem tudtam mit kéne tennem, csengetni, csak úgy felmenni a nyitott ajtós lépcsőházba, esetleg az erkély alá állni, és mint valami szar drámába, vagy romantikus filmben felüvölteni neki, hogy itt vagyok. Esetleg kaviccsal megdobálni az ablakát?

Meghalok, miért gondolkozom én ilyeneken? Egyszerűen csak felcaplatok hozzá, levágom a táskám az ajtóba, megfogom az arcát két oldalról és ellopom a csókját.

Nem gondolkoztam tovább, lassan nyitottam ki a lépcsőház záratlan ajtaját, majd a megfelelő emeletre sétálva megálltam az egyetlen ajtó előtt. Ott várakoztam egy kicsit, egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat, nem tudtam vár-e rám, ha igen készült-e valamivel. Az ajtónyitódás viszont, kizökkentett bugyuta gondolataim közül, nyakkendőmnél megragadott, behúzott a lakásba, majd a becsapott ajtónak nyomta, akkor épp remegő mivoltomat. Hevesen verő szívem és meglepettségem miatt fel sem fogtam, hogy már előttem térdel, és gyönyörű, ügyes ujjaival a nadrágomon lévő zipzárt húzza le. Szinte éhesen nyalta végig gyönyörű, rózsaszín, vékony ajkait, míg ujjait még lankadt tagomra kulcsolta. Elvesztem, megsemmisültem és rosszul éreztem magam, amiért kihasználnak, amiért átélem mindazt, amit én tettem azokkal a nőkkel. Azokkal, akik megfordultak az ágyamban, a kanapémon, az erkélyemen. Hiába szerettem volna bemagyarázni magamnak, hogy nekem is csak erre kellett Baekhyun, hogy azt az élvezetet, amit egy nő nem ad meg, amit már Junmyeontól nem várhatok el, ő ajándékozzon meg mindezekkel, nekem kellett ő.

A betegségével együtt!

- Baekh – nyögtem fel, ahogy markát lassan kezdte elmozgatni, míg én erős és dús hajába csúsztattam enyhén izzadt ujjaimat, hogy aztán megragadva a hajszálakat rántsak rajta egyet.

- Nem beszélgetni hívtalak át – rázta meg a fejét, ujjaival felmászott egészen az oldalamhoz, hogy bordáimat simogassa, majd ajkait bevetve lassan kezdetett el felizgatni, amihez nem kellett sok. Már eleve azzal elindította bennem a dolgot, hogy rálehelt tagomra, aztán még a nyelve, a szája, a forró nyála, amit ráengedett, jesszus... Nem kételkedtem benne, - az után a kaland után, amit megéltünk - de akkor ilyenben nem volt részem, és bátran kimertem jelenti, hogy nekem igen is Baekhyun kényeztető ajkaira, formás fenekére és édes nyögéseire volt szükségem, semmi többre. Lihegve, teljesen kimerülten fordultam le a hátáról, majd egy gyengéd csókot nyomtam fedetlen, piros vállára. Hogy engedte az, hogy megcsókoljam? Nem. Azért, amiért jöttem rohadtul nem kaptam meg, viszont ismét volt egy jó aktusom egy olyan emberrel, aki bemutatta nekem, milyen játékot űztem a lányokkal a közelmúltban. Hatalmasat sóhajtva néztem hevesen szuszogó énjét, és remegő ujját. Megmutatkozott a betegsége, észleltem minden percben, de nem zavart. Baekhyun ugyanolyan teljes életet élő ember volt, mint mindenki, aki körülöttünk élt. A lakásában semmi sem utalt arra, hogy itt egy beteg ember él, nem volt tele minden gyógyszerrel, nem voltak maszkok, sem egy elhajított zsebkendő, nem mintha náthás lenne...

Baekhyun élt, kiélte magát még mielőtt olyan helyzetbe kerülne, hogy már lehetetlen legyen neki, mert bár a Parkinson-kór nem volt halálos, de voltak bizonyos fázisai, és habár ő még nem volt a harmadik-negyedikben, ami nagyon durva, az első fázis jelei megmutatkoztak rajta. Remegett, megváltozott a hangulata, néha nem kapott levegőt; ez mind annak a jelei voltak, meg persze rengeteg volt még, de én nem láttam például evés közben, sem más egyéb tevékenység alatt. Mosolyogva vezettem tenyerem gerincére, hogy az apró, piros harapás foltokon kör-körösen végig simogassam őt, azonban már az első pillanatban elhúzódott és elmorgott egy „Hagyj"-ot.