Going to be a Teen Mom

~It's Positive~

- Pozitív - suttogtam, és néztem magam elé meredten. Csak szorongattam a kezemben a tesztet. - Ez nem lehet igaz...- suttogtam tovább.

- Hé Hope! Na mi van? - kérdezte Cassie a zárt ajtó túloldaláról. Ez tényleg velem történik meg? Kérdeztem magamtól. - Hopee! - kopogott az ajtón. Felálltam, odaballagtam bizonytalanul az ajtóhoz, és kinyitottam. Lehajtott fejjel álltam az ajtóban. - Na?  Baj van?

- Nagyon nagy baj! - ajkaimat lebiggyesztettem, szememből pedig potyogni kezdtek a könnyek. Cassie megölelt, és próbalt nyugtatgatni, hogy megoldjuk úgyis.

    Tehát. Itt vagyok tizenhét éves, tanulok, ahogy még a barátom is, de az életem mégis teljes fordulatot vett, mert hamarosan babám lesz, hála az én felelőtlenségemnek. Hisz, ha nem engedek, akkor nem lett volna ez, de egyben William is hibás, mivel igazán figyelhetett volna erre, ha én már tudatomnál se voltam. Itt állok a fürdőszoba ajtajában, Cassie karjaiban, és a pozitív tesztemet szorongatva, kisírt szemekkel, levegőért kapkodva, próbálom feldolgozni a valóságot. A tudat, hogy egy pici baba van a hasamban, részben boldoggá tesz, részben pedig félelmet érzek, de nem fogom lemondani róla. Viselem a tettem következményét. Hogy hogy fogom eltartani? Hát ez egyenlőre jó kérdés. Hiába tervezem meg előre, a jövőbe nem látok bele, még bármi történhet. Egyenlőre azt kell megterveznem, hogy mondom el a szüleimnek. Te jó isten. William. Rájöttem, hogy fel kéne hívnom, vagy találkozhatnánk inkább, és el kellene mondanom, hisz ő az apja. Joga van tudni.

    Cassie később hazament, én pedig felkaptam a mobilomat, kiválasztottam a névjegyzékbe William számát, és tárcsáztam, közben pedig leültem az ágyam szélére, és idegesen doboltam a lábaimmal a padlón. - Halló! - szólalt meg a vonal túlsó oldaláról.

- William! - mondtam ki mosolyogva nevét, de hangomon hallatszott az idegesség, amit ő is észrevett.

- Valami baj van babe?

- Szeretném ha átjönnél. Mondjuk...Most. - nevettem kínosan.

- Hooope - húzta el a nevem. - Lusta vagyok, nem lehetne később? Vagy nem jönnél át inkább te?

- Nem William, fontos dologról van szó. Kérlek.

- Hajj, jó. Tíz perc és ott vagyok. - azzal letette a telefont. Csináltam szendvicset, mire meg jön, hátha éhes lesz. Felvittem a szobámba, letettem az ágyam előtt levő asztalra a két tányért, és szerváltam innit magunknak a konyhából. Megszólalt a csengő, én pedig már röpültem is lefele a lépcsőn. Beengedtem, köszöntünk egymásnak, majd felballagtunk a szobámba. Lefeküdt az ágyamra, majd magára rántott. Megcsókolt, majd a fenekemet kezdte simogatni, és egy hirtelen mozdulattal megfordított, én pedig ösztönösen a hasam elé tettem a kezem, ezzel védve a kicsit, de neki még csak fel se tűnt. Csókolt tovább, és a nadrágomat egyik kezével próbálta kigombolni.

- William! - szakítottam félbe heves csókunkat. Egy pillanatra rám nézett, majd folytatta, amit elkezdett. - WILLIAM! - ordítottam rá, és eltoltam magamtól. Ő pedig játszotta a sértődöttet. Az oldalára feküdt mellém, én pedig inkább felültem. Felé fordultam és belenéztem abba a gyönyörű sötétbarna szempárba. Szinte megígéz. - Tehát, mint mondtam valami fontosat szeretnék veled megbeszélni. - fogtam meg két kezemmel egyik kezét.

- Iigen? - vonta fel szemöldökét.

- Emlékszel mikor 3 hete volt az a nagy házibuli?

- Aha, miért? Mi van? - nézett rám.

- Emlékszel arra is, amikor felmentünk a szobába és lefeküdtünk? - nem tudtam hova nézzek, egyszerűen képtelen vagyok a szemeibe nézni. Túlságosan félek a reakciójától.

- A lényeget. - bökte felém. Vettem egy mély levegőt, és kerek perec kimondtam.

- Terhes vagyok! - jelentettem ki. És az arcát vizslattam félve, válaszától.

- T-tessék? - kínosan nevetett. - Ez lehetetlen. Biztos, hogy nem az enyém.

- Mi? Te hallod magadat? Kié másé lenne te idióta?

- De várj ez most nem komoly. Ugye? Ez csak egy poén. - kezdett el nevetni. - Haha nagyon vicces vagy Hope.

- Ez igenis komoly. - néztem rá mérgesen.

- Akkor biztos, hogy az ott nem az enyém. - folytattata a vitát.

- Tudod mit? Higyj amit akarsz életem. Nem fogok leállni vitatkozni a semmiért, csak elmondtam, mert végülis jogod van tudni, mivel te vagy az apja.

- Hát akkor vetessük el! - lefagytam. Hogy mi? Ez most komoly? Tényleg ezt mondta? Normális? Nem hinném.

- Nem. Megtartom. - szögeztem le.

- Te megőrültél? Ezt hogy gondoltad? Nem gondolod, hogy ezt velem is meg kéne beszélned?

- Megtartom. Így döntöttem. Erről én dönthetek egyedül, a saját testemről én dönthetek. Senki más. Viselem a következményét a Tetteinknek. Nem kényszeríthetsz arra, hogy vetessem el! Ha kell egyedül is végig csinálom, de nem lennék képes azt tenni vele. Arról már csak te döntesz, hogy végig csinálod velem, vagy vége. - mondtam el neki a kis monológomat.

- Ne haragudj, de én nem fogok még ennyi idősen babázgatni. Ha esetleg mégis meg gondoltad magad, akkor hívj fel. Szia. - azzal pedig kilépett a szobaajtón, hallottam ahogy lefutott a lépcsőn, és becsapva maga után a bejárati ajtót elviharzott.

    Ennyi? Vége? Ennyi volt? 2 év csak úgy huss. Eltűnt a semmibe...