Going to be a Teen Mom

~My baby~

   4 hete nem beszéltem se Williammel, se anyukájával. Igazából senkivel nincs nagyon kedvem beszélni, izgulok, hogy mi lesz ma az ultrahangon. Ma lettem 12 hetes, egyébként azt hittem rosszabbul fogom viselni, pedig alig van tünetem.  Viszonylag jó idő van, úgyhogy egy szürke ruhát veszek fel, és egy fehér sportcipőt. Összefogtam a hajam egy kontyba, elővettem a fekete válltáskámat, elraktam az összes fontos cuccomat, az utolsó vizsgálatos papíromat is, és lent megvártam anyut a kocsiban. 10 perc múlva behuppant a kocsiba és elindultunk. - Szerinted nincs semmi baj? És ha baj van, azt egyből elmondják? Nem titkolóznak, ugye? - idegeskedtem.
- Kicsim, nyugi. Nem lesz semmi baj. - nyugtatgatott anya, miközben az útra koncentrált.
- Beszéltem William anyukájával.
- Igen? És mit szólt? - érdeklődött.
- Hát meglepődött, az biztos. William nem mondta volna el nekik soha, viszont joguk van tudni, úgyhogy úgy éreztem muszáj elmondanom. De azt mondta ő részese akar lenni, mert az unokája.
- Huh, és Williamre mit mondott? Hogy nem áll ki melletted?
- Nagyon semmit.. csak annyit, hogy ismeri és tényleg nem fog mellém állni. - egy pillanatra szomorú lettem, mert rájöttem, a babámnak nem lesz teljes "családja" amikor megszületik, és valószínű jó ideig utána sem, aztán elzavartam ezt a gondolatmenetet a fejemből, mert ha így viselkedik William most, akkor egész életében ilyen lesz. Egy felelőtlen seggfej.
- Jaj, kislányom. Sajnálom. De én melletted leszek végig, jó?
- Jó. - suttogtam magam elé.

   Leparkoltunk, és besiettünk az épületbe. Ezt a kórházi dolgot csak azért viselem el, hogy láthassam a kisbabámat. Felmentünk a hosszú lépcsősoron, végig mentünk a folyosón, és helyet foglaltunk a váróteremben. A lábammal idegesen doboltam, a körmömet kocogtattam a szék oldalán, és folyton azon járt az eszem, hogy vajon minden rendben lesz-e.  Egy nő kijött a nevemet szólította, én pedig azonnal felpattantam és besiettem a vizsgáló terembe, vagy nem is tudom minek hívják. - Jó napot! - köszöntem.
- Feküdj föl oda, kérlek. - mutatott a nő az "asztalra". (Komolyan, mi van velem? Nem jut eszembe a tárgyaknak a nevuk:D)
Fel feküdtem, felhúztam a ruhám alját, és a hasamra nyomtak egy adag zselét. Előttem volt egy kis tévé, és amint a hasamra nyomták azt az ultrahangos izét, kirajzolódott valamennyire az én kisbabám. Csináltak pár képet, a szívét is lehetett  hallani már. Annyira megbabonázott az egész. Azt hittem elsírom magam. Láttam a kis fejét és az apró testét, a kezeivel, és a lábaival, már a karjaimban akarom tartani. Hogy fogom én kibírni ezt a 6 hónapot még?

   Amíg mentünk anyával a kocsihoz, végig a kis képet bámultam, amit az ultrahangon kaptam, a babámról. Anyunak is megmutattam, és ő még meg is könnyezte.

   Hazaértünk és egyből felhívtam Cassiet, videóhívásban, és megmutattam neki is a képet. Sikonyált, ugrált, és minden amit el lehet képzelni. Facebookon elküldtem William anyjának is, de ő még nem reagált semmit. Egésznap az ultrahang után, olyan boldog voltam.
   Úgy döntöttem az osztály társaimnak nem mondom el, majd ha nő a hasam, úgyis rájönnek. Csináltam a falon egy kisebb helyet, ahova majd az összes ultrahangos képet fel fogom ragasztani. Eléggé fáradt voltam, szóval délután 4 óra fele kicsit ledőltem pihenni. A telefonom csörgésére keltem fel. - Mmh haló? - szóltam bele kómásan.
- Hope, tudnánk találkozni?
- William? - ültem föl.
- Igen. Tudnánk? - hangja ideges volt.
- Felőlem. Mit szeretnél?
- Beszélni. 10 perc és ott vagyok. - azzal fogta, és kinyomta a telefont. Visszadőltem, az ajtó nyitva volt, majd bejön magától. Arra riadtam fel, hogy valaki lerántja a takarót rólam. - Hope! Mit képzelsz magadról? - az ágyam végébe állt, és kiabált. Felálltam, és közelebb akartam menni hozzá, de fenyegetően megindult felém, amire én hátrálni kezdtem.
- Tessék?
- Mondtam, hogy anyáméknak egy szót se, nem? - mégközelebb jött, és megláttam az arcát. Az egyik szeme alatt egy hatalmas lila monokli, és véres volt.
- Mi történt az arcoddal? - néztem rá ijedten.
- Ne azzal foglalkozz. Hanem azzal, amit műveltél. - megemelte a kezét, én pedig automatikusan a hasam elé tettem a kezem, de az arcomon csattant a keze.