Dianás Cukorka

- 5 -

Másnapra megmaradt a hó, betakarta a barna levélszőnyeget. Mégis amit felkelt a nap és erőre kapott, elkezdte olvasztani a fehér paplant. Délutánra a hó, már csak foltokban maradt meg. Az üresség mintha gyengült volna a lelkemben, Bencét is más aura vette körül a nap folyamán, de a viselkedésén nem igazán látszódott meg, csak inkább a kisugárzása vált barátságosabbá.

Kosarazás után mentem vissza a termünkbe, tudva, hogy ilyenkor nincs bent senki, kezemet ráfektettem a kilincsre. Mégis egy dallamos férfihang szűrődött át az ajtón. Valaki énekelt bent. A hang felismerése hirtelen hasított belém, lassan kinyitottam az ajtót, ami szerencsémre nem nyikordult meg. Beléptem a terembe.

Bence, nekem háttal ült a padja tetején, miközben az ablakon kifele nézett. Amit énekelt az nem hasonlított arra a két, tegnapi zenére. Ez teljesen más volt, lágy és dallamos, megbánó és egyben indulatos is. Angolul szólt a dal, s két dallamot váltogatott más-más szöveggel. Közvetlen volt, tényeket közölt egymás után. A hangja átjárta az egész termet, és a testemet is. Mintha sírni akart volna a dal, de szemeiből nem csöppent könnycsepp. Nem képes rá.

A hangja teljesen lebilincselt, megfagyasztott, nem bírtam mozdulni. Akár csak Bence lelkét hallottam volna, hozzám beszélni. Szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, kint a szél zúgni kezdett, úgy, hogy még az ablakon keresztül is hallatszott sikoltása. A felhők összeálltak, s az eget szürke paplanok takarták be. Olyan volt, mintha Bence hangja idézte volna meg az ismét hulló hópehelyeket. Elvarázsolt, teljesen elkábulva bámultam a hátát. Pokoli egy szörnyeteg. A dal lassan halkulni kezdett, majd meglepett szemekkel nézett rám. Nem tudtam megszólalni, míg ő csak pironkodva végig mért.

-Mióta vagy itt? -pattant le az asztalról, a gyorsasággal leplezve zavarát.

-Én... Épp csak most jöttem be... -Hazudtam teljesen hihetetlenül, úgy, hogy még magamat sem tudtam meggyőzni róla.

-Hm... Értem... -Egyezett bele a hazugságomba, de látszódott rajta, hogy tudja nem mondok igazat. Valami olyat hallottam, amit nem kellett volna, adta a tudattomra, azzal, hogy rám sem pillantott mikor kiviharzott a teremből.

Vajon haragszik rám? Ha igazat mondtam volna, más lenne? Miért nem maradtam inkább kint a folyóson? De nem bánom, hogy hallhattam a hangját.

Ez után nem fordult hátra, csak egy hét múlva beszéltem vele legközelebb. A bambulásomból az ébresztett fel, hogy Bence a padom előtt áll, majd valamit rácsap.

-Van egy fölös jegyem. Ha van kedved gyere el. -Egy fekete jegyet csúsztatott felém az asztalon.

-Oké, elmegyek! -jelentettem ki, talán kicsit túl lelkesen is.

-Rendben, ott találkozunk. -Ezzel ott is hagyott, és kisétált az osztályteremből.

A koncert estéjén szerencsémre nem esett a hó, és az utak is jó állapotban voltak, így buszal könnyen eljutottam, a klubba, ahol tartották a rendezvényt. Bentről a basszusgitár hangja dübörgött, Bence a bejárat mellett támaszkodott a falnak a kezében cigivel.

-Szia! Nem is tudtam, hogy szívsz. -Lépek mellé nagy lendülettel, hogy még az őt körbe ölelő füstöt is megkavartam. Fekete bakancs és farmer volt rajta, min ezüstösen lánc csillogott. Bőrkabátján a fekete-fehér kockás sálja pihent. Szeme alul ki volt húzva feketével, még jobban kiemelve pillantását.

-Csak ilyenkor. Zavar? -Néz rám kérdőn. Mire én csak megrázom a fejem, nemet intve. -Menjünk mindjárt kezdenek!

A klubban félhomály uralkodott, gyengén a cigaretta füst töltötte ki a levegőt. Kétoldalt asztalok köztük volta a parkett, a terem végén volt a színpad, azzal szemben meg egy hosszan futó pult bárszékekkel.

-Amúgy, kik fognak játszani? Ismered őket? -Bökőm oldalba az egyik asztalhoz lehuppanó Bencét. Nem találtam a mai koncertről semmit az interneten, és nagyon nem is beszéltünk róla sokat.

-A bátyám bandája fog játszani. Ő az énekes. -mondja közömbös arccal, még a színpad felé bambul.

-Szóval a hang a családotokban öröklődik? -Utalok a múltkori éneklésére.

-Nem igazán. Saját magamnak köszönhetem, hogy így tudok énekelni. -zsebéből előhúzott egy szál cigit, majd rágyújtott. Tömeg töltötte ki a termet, ki a parketten vagy az asztaloknál álldogált. A fények kisebb fokozaton világítottak, Bence szájából kiszivárgó füst táncolt a szürkületben. A banda feljött a hangszerek közé és játszani kezdtek. Ismert számokat játszottak, punk-rock stílusban és hardcore-t. Hangjuk meglepően hasonlított.

-Most jönnek a saját számaik! Én megyek! -Kiabálta túl a zenét, majd bevetette magát a tomboló tömegbe. Én is felálltam és utána mentem, magasságom segítségével hamar megtaláltam és mellé vergődtem.

Teljesen más emberré vált, a zene hullámaira engedte magát és csak élvezte. A basszuson kívül nem hallottam mást, a félhomály csak még inkább kiemelte légies alakját. Lassabb szám kezdődött el, Bence mögé álltam, és átvetettem rajta kezeimet. Meglepődött, szembe fordult velem. Kezeit mellkasomnak támasztotta, de nem lökött el magától. Tekintete határozott volt, félelem mentes, tűrte az érintésemet. Szemeiben magamat láttam, a zene már csak alapzajnak tűnt a szívverésem mellett. Tenyerei még mindig a mellkasomon feküdtek, így félő volt, hogy érzi milyen hevesen is ver a szívem. Kezemmel haját elhúztam másik szeme elől is, mi teljesen magába szippantott. Elcsábított, mint rózsa a méhet az illatával, s szűk, összecsukódó szirmai közül nem volt menekvésem. Már nem... Közelebb húztam, és lefele hajoltam... Homlokomat az ő homlokának támasztottam. Szemei meglepettek és ijedtté változtak egy szempillantás alatt.

Akár egy bomba, úgy tört ki karjaim közül, szaladva a kijárat felé. Kabátját magára kapta, és kiviharzott az ajtón, én meg utána.