Dianás Cukorka

- 10 -

A téli napjaink békésen teltek, úgy éreztem szerelmes vagyok teljes lényemmel, az a sötétség, mely bennem uralkodott lassan harcolt a fénnyel, majd végül felszámolta a fekete űrt.
De mégis, valahogy az olvadozó hó, mi eddig a problémákat eltakarta, most mindent a szemünk elé tárt. S a kellemes tavaszi friss levegő, nyíló virágok illata közé befurakodott a fájdalom maró zamata is.

_-*-_

Bence dermetten állt mellettem, arcára leülepedett a fájdalom és a félelem egyvelege. A kora tavaszi napfény vakitóan sütött ránk, de a hangulat mégis fagyosan lengett körbe minket. A maradék hó rohamosan olvadozott, sár volt minden egyes fűfolt helyén a városban, az ébredező fák ágain zöldültek a rügyek.
- Mi újság, Bence? - lépett közelebb az egyik srác a kisebb csoportból kiválva. Arcán szemrehányó mosoly terült szét és szemeivel végigmérte a még mindig ledöbbent Bencét, majd pillantását rajtam is végigfuttatta.
- Zsombor... - suttogta, szinte csak maga elé a mellettem álló fiú, miközben egy lépést hátrált. Szótlanul figyeltem az eseményeket és éreztem, hogy a védelmező énem egyre jobban kezd a felszínre törni.
- Látom túltetted magad a halálán, gyors voltál. Már kis is jelölted a következő áldozatod, elcsavartad már a fejét? A feláldozási ceremónia mikor veszi kezdetét? - nevetett gúnyosan a minden bizonnyal Zsombornak nevezett fiú.
A srác szét szaggatott nadrágban és egy egyszerű fekete pólóban volt egy bőrkabáttal megtoldva. A szabadon maradt nyakán felkúszott egy kacskaringós tetoválás, fülei tele ezüst karikákkal, ajkán és a szemöldökében is piercing csillogott, haja az égnek meredt. Mögötte a társaság tagjai hasonlóan néztek ki egy-egy duvább vagy emosabb fazonnal, nagyából egykoruak lehettek velünk de idősebbek is voltak közöttük. De ők ránk se bagóztak.
Bence továbbra is csak hallgatott és mereven bámulta Zsombort, akinek arcara gonosz vigyor telepedett.
- Hát végülis, a gyilkosok nem javulnak meg egykönnyen, nem igaz? - a fiú most tekintetét rám vezette és én farkasszemet néztem vele. Nem tudtam miről van szó, s a kíváncsiság belülről szétmarcangolt, azonban úgy éreztem a hallgatás most a legjobb fegyverem.
- Nem! Az nem az én hibám volt! - szólalt meg Bence, mire mindketten felé kaptuk a fejünket. - Én őt soha nem kértem meg arra, hogy megtegye! Én is magamat hibáztatom, de azzal nem érek el semmit! Már elkéstem! - az utolsó szavai már elcsuklodtak, arca kipirult, szemei vadan csillogtak.
- Hm. - Zsombor arcáról levarhatatlan volt a mosolya. Már azon voltam, hogy bemosok neki egyet, de még előtte megszólalt. - Akkor miért nem haltál vele együtt? Hallottam, hogy próbáltad, de úgy tűnik nem volt elég merszed hozzá, hogy kövesd Adriánt. Pedig ő úgy szeretett téged! - Bence elé lépett, s kezével, mit eddig a zsebében nyugtatott, gyengéden végig simított a fiú álkapcsán egészen az ajkáig, ahol hüvelykujját pihentette. - De mégis egyedül hagytad!
Bence szemeivel üvegesen bámult az őt megérintő Zsomborra, nem tett ellene semmit teljes testben lebénult.
Nem bírtam tovább nézni az érintést és elkaptam a srác csuklóját és megszorítva elhúztam Bence arcától.
- Ne érj hozzá! - mondtam dühtől fortyogva.
Kezét kikapta a szorításomból és feltéve a kezét hatrált néhány lépést. A srác kék szemei ártatlanul csillogtak, s ha lehetett volna szemmel kínozni, már rég a kíntól vergődőtt volna Zsombor.
- Barnabás, gyere menjünk! - éreztem meg Bence kezét, ahogy összekulcsolja az enyémmel. Lepillantottam rá és lassan bólintottam, Zsombor inkább szó nélkül lépett vissza a kis társasághoz.
Némán sétáltunk egymás mellett, s meg mindig Bence kezét szorongattam.
- Akarsz róla beszélni? - kérdeztem a szemem sarkából a mellettem baktató fiúra pillantva.
- Nem... Vagyis inkább még nem... - szorított a kezemre.
- Nekem bármit elmondhatsz, meghallgatlak bármiről is legyen szó! És megoldjuk, segítek! Bármikor! - húztam magamhoz és megpusziltam a homlokát. Karjait körémfonta és csak tartottam magamhoz ölelve.
- Köszönöm! - mondta a mellkasomba, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra.

- Jól vagy, minden rendben lesz? - kérdeztem a házuk elé érve.
Csokoládé barna szemei most olyan fakón pillantottak fel rám, de szemeit elvezette és cipője orrát kezdte tanulmányozni. Jobb kezével a bal alkarjának belső felét kezdte el simoogatni pulóveren keresztül. Mindig ezt csinálja, ha rosszul érzi magát.
- Én várni fogok és ha úgy érzed, hogy elakarod mondani nekem, akkor mond nyugodtan. - mondtam és magamhoz öleltem. - Szeretlek! Nagyon szeretlek!
Éreztem, ahogy karjaim közt megfeszül a teste, s bele kapaszkodott a hátamba.
- Én is szeretlek!
Kicsit eltávolodott tőlem és én kapva az alkalmon ismét homlokon csókoltam, majd ajkaira tapadtam.
Halvány mosoly terült el az arcán, majd lassan elhátrált előlem a bejárati ajtóig, majd nekem hátatfordítva eltünt a lépcsőházban.