Dianás Cukorka

- 9 - On Ice: Yuri! nélkül

Az óta a dolog óta nem történt sok minden, öt napja volt, hogy egymásnak estünk egy hihetetlen nagy rössel. Mind a ketten fiúk vagyunk és tombolnak bennünk a hormonok, és az a vágy, ami akkor bennem lángolt, hogy érinthessem Bencét még most sem csillapult.

De én ezt természetesnek könyvelem el és kicsit még örülök ennek az érzésnek. Amióta elmondtam neki és együtt is vagyunk a szerelmem Bence iránt csak még inkább erősödött, s mikor meglátom kellemes bizsergés járja át a teljes egészemet. És a tudat, hogy már az enyém, s oda mehetek hozzá és megcsókolhatom úgy, hogy ő is szeretné teljesen felperzsel. Szinte már bűnösnek érzem magamat, hogy ennyire boldog lehetek.

Tegnap egész éjjel esett a hó, így most egy ideig biztos fehér paplan alá burkolózik a táj. Sóhajtás szerűen fújtam ki a levegőt a számon, ami halvány fehér gőzfelhőként hagyott el. A mellettem baktató Bencére vezettem a szemeimet, aki meglepett pillantással méregetett.

-Valami baj van? -kérdezte.

-Ühm, nem. -Ejtettem ki lassan a szavakat. -Megfoghatom a kezdet? -biccentettem a zsebre rakott jobb keze felé. Bence olyan mosolyt húzott az arcára, hogy ott helyben menten elolvadtam.

-Persze! -mondta, én meg csak gőzölögtem mellette toporzékolva. Csokoládé barna haja most bal szemét csak félig takarta el, arcát pirosra csípte a hideg.

Lecsaptam felajánlott kezére és annál fogva magamhoz rántottam, majd leheletnyi csókot nyomtam ajkaira, s váltam is el tőle. Orcája még vörösebb lett, szabad kezével kockás sálával próbálta takargatni zavarát.

-Irány a jég! -mosolyodtam el még jobban és húzni kezdtem a jégpálya bejárata felé.

Korcsolyát kölcsönöznünk kellett, mivel egyikünknek sem volt, a pályán már jó néhányan voltak. A talán még csak öt-hat évesek között is lehetett olyat látni, aki úgy siklott mintha a jégen született volna. Nézzük mihez kezdek én!

Ez nagyon vékony és instabil. Győződök meg róla, ahogy lépdelek Bence karjába kapaszkodva, aki meglehetősen magabiztosan lépdel a pengéken.

-És akkor ezekkel tényleg rá is kell lépnem a jégre? -kérdezem kis remegéssel a hangomban. A támaszom válla remegni kezdett és halkan kuncogott.

-Hékás, ne nevess ki! Ilyet még soha nem csináltam! -hisztiztem kicsit rájátszva a helyzetre.

Először Bence lépett a jégre, majd felém fordul és kezeit nyújtotta felém. Lassan csúsztatom tenyeremet az övébe és a tükörsima felületre lépek. Húzni kezd, még én próbálom leutánozni a lábainak a mozgását kisebb-nagyobb sikerrel. Az első tizenöt percben Bence még jókat derült az ügyetlenségemen, de azután komolyan kezdett venni és akár egy tanár magyarázta a dolgokat. A korlát mellett gyakoroltunk, hogy egy biztos pontba tudjak kapaszkodni, ha elveszteném az egyensúlyomat. Mesélte, hogy kiskorában járt egy darabig jég hokizni, de mivel a csontozata elég gyenge az első kéztörés után abba hagyta.

-Rendben, akkor most letesztellek. -szólalt meg Bence fennhangon fél óra múlva. -Én elmegyek a pálya másik végébe, ha eljutsz hozzám, úgy, hogy nem esel el akkor kapsz egy csókot. Megfelel?

Ajkaimat összeszorítva bólogattam, akár egy óvodás, aki hamarosan megkaparinthatja a cukorkát. Bence eltávolodott tőlem, vagy harmincöt méterre és még így sem volt a pálya végén, de intett, hogy indulhatok. Az elején szinte csak lépkedtem, majd egyre inkább rá éreztem a lényegre... Csakhogy az kiment a fejemből, hogy is kell megállnom.

-Jaj... -csak ennyit hallatott Bence, ahogy rájött mi is lesz ennek az egésznek a vége. Arcán, amolyan beletörődés tükröződött és kitárta felém a karjait, mintha csak megölelni szeretne. Kicsit tudtam időközben lassítani, de a lendület nem hagyott alább. Becsapódtam...

Egyet borultunk, így szerencsére én kerültem alulra és nem Bence, aki most a mellkasomnak támaszkodva remeg.

-Bence jól vagy? Bocsi, nem tudtam megállni, de legalább nem rád estem! -Még mindig csak remegett és nem tudtam, hogy mi a franc van. Hirtelen felkapta a fejét, szemei könnyesek voltak és hangos nevetésben tört ki, ahogy rám pillantott. Szája jobb sarkában apró gödröcske jelent meg, és csak nevetett. Megnyugodva ejtettem hátra a fejemet a jégre. Még mindig lihegve és közben nevetve tápászkodott fel rólam, majd felém nyúlt.

-Tudod, régen nevettem ennyire teljes szívemből. -mondta Bence hazafele a kezemet fogva, sandán rápillantottam. -Örülök, hogy újra Veled történt meg!

Megtorpantam. Ő valamikor megsérült, nem tudom miért és ki miatt, de ÉN nem engedhetem, hogy újra meg törjön, ameddig ÉN mellette vagyok nem fog megtörténni. Már sötét van, nem igazán járnak erre emberek. Szembe néztem Bencével és közelebb léptem hozzá.

Tenyereimmel körbe öleltem arcát, homlokomat az övéjéhez érintettem és szemeibe mélyedtem. Meglepődött, de nem húzódott el, csak élénk pillantással nézett vissza és fúrta bele magát a szemembe. Szemei szarkában egy-egy forrás tört ki és áztatta el a fiú sűrű szempilláit egy pislantás után.

-Bence, én nem tudom mi sebzett meg téged ilyen mélyen, de én soha az életben nem szeretnélek megtörtnek látni többé. S ameddig megengeded, hogy melletted legyek, garantálom, hogy nem kell újra átélned, rendben? -A hangom még mindig visszhangzott a mi kis világunkban, hüvelykujjammal megtöröltem az egyik, majd a másik könnyes szemét is Bencének, aki csak gyengén bólogatott beleegyezve a mondandómba.

Még mindig összeért a homlokunk, s Bence kapva az alkalmon ajkait felém emelte. Nyelvével végig simított alsó ajkamon engedélyt kérve, amit megadtam neki, átcsúszott a számba és vad táncra hívta a nyelvemet.

Lihegve váltunk el egymástól, körülöttünk közfelhővel körülvéve.

-Mennyünk haza... -mondta fojtott hangon Bence, s iramos tempóban indultunk hozzájuk.

A hidegtéli levegő ölelte körbe a testünket, mi mégis belül ebből nem éreztünk semmit.