Nem is én lettem volna, ha nem vágódok el egyből, miután kiértem az utcára. A tegnapi ónoseső ma reggelre tükör simasággal rá fagyott az útra, így nehezítve, hogy iskolába mehessek. Amúgy nagy magányomban (Bálint elkapta Bettitől a nyavalyát) ballagtam a hatalmas kőépület felé, amit a diákok előszeretettel neveznek "börtönnek". A zenéim közt válogattam amikor a zebrához értem, aminek a másik oldalán megpillantottam az osztálytársaim. Ők is észre vettek és heves integetésbe kezdtek. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem jön semmi elindultam feléjük, de ez nem az én napom, úgyhogy megcsúsztam és a lendülettől leesett a telefonom. Még mindig nem láttam autót közeledni és lehajoltam felvenni a készülékem. Huh.. semmi baja. Épp felegyenesedtem volna amikor hatalmas fékcsikorgást hallottam és, hogy valaki azt kiáltja: "Vigyázz!!!" Ez után éles fájdalom a jobb lábamban és a fejemben aztán elnyelt a sötétség.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Vakító fehérségre és monoton csipogásra ébredtem. Kezemet a síró édesanyám szorította, lábamnál a szintén könnyező édesapám foglalt helyet és nézte az arcom. Amikor észre vette, hogy én is őt figyelem hatalmasra tágultak szemei, felugrott és örömében a nyakamba ugrott.Anyu később kapcsolt, de ő is rám ugrott. Olyanok, mint a gyerekek akik egy nagy csomag csokit kaptak- és én lennék a csoki. Ilyen és ehhez hasonló gondolataim voltak amikor kivágódott az ajtó és a két legjobb barátom lépett be rajta. Ők is azonnal rám vetették magukat és így öleltek négyen.
- Kicsim! Annyira örülök, hogy felébredtél. Úgy aggódtunk érted.- törölte le anyu a könnyeit. - Miért? Meddig aludtam?- néztem rájuk értetlenül. - 4 napig, de nekünk ez 4 évnek tűnt. - szólalt meg apa csillogó szemmel. Időközben az orvos is bejött a szobába és mosolyogva nézett ránk. - Nos kisasszony, hogy érzi magát? Nem fáj semmije, nem szédül? - Nem szédülök, de nagyon fáj a jobb lábam, a bal csuklóm és a fejem. - Hát a lába szilánkosra tört, amit meg kellett műteni, a csuklója csak egy kis zúzódást szenvedett és szerencsére a fejének sem esett nagyobb baja azon kívül, hogy koppant a földön.- hadarta el egy szuszra a doki. El sem hiszem, hogy ennyivel "megúsztam". Tényleg lehetett volna sokkal rosszabb is. A doki ezután kitotyogott a kórteremből, a szüleim elmentek a büfébe kávéért, így én Bettivel és Bálinttal maradtam. - Huh. Csajszi annyi minden történt amíg szundiztál.- pörgött be teljesen barátnőm- Annyian kérdezték, hogy mi történt veled, hogy vagy, miegymás, hogy nem tudtam egyenként válaszolni, ezért írtam egy tweetet, hogy élsz és hamarosan jobban leszel meg a többi alap duma ilyenkor. De a lényeg, hogy így próba szerencse alapon megjelöltem rajta Cameron Dallast, az anyukáját és Nash Griert is. Jujj és képzeld, mind retweet-elték és válaszoltak amiben jobbulást kívánnak neked. Sőt Cam azt is írta, hogy amikor jobban leszel akkor szívesen találkoznának veled. Ééésss annyira jóóó!!- darálta le és a végén sikított is egyet. Én meg csak feküdtem ott és emésztgettem a hallottakat. Hogy mi? Kimenni hozzájuk? A Magcon-hoz? Mi a franc? Amikor eljutott minden információ a tudatomig elkezdtem én is sikítozni, mire már Bálint sem maradhatott ki ezért ő tök random, ok nélkül visítozni kezdtünk. Akkor ott nem érdekelt semmi, sem a törött lábam, sem a szörnyű kórházi pizsi, csak az, hogy találkozhatok velük!
Sziasztok! Ez az első történet amit írok és elég kezdő az írásom, tudom, de remélem majd bele jövök és tetszeni fog nektek. Jó olvasást kívánok a továbbiakban. Puszi: Barbi <3
