Elméleti dilemma [K-Project Fanfiction]

📚 Második rész

- Ne már... - sápítozott Totsuka.
Igen, az ő nevét már üvöltötték elégszer a fülem hallatára, hogy megjegyezzem.

- Pedig de... Úgyhogy így történt a nagy eset, hogy két éve ForverAlone parkolóállásban vagyok - bizonygattam, miközben azon törpöltem miként kéne felmásznom az előttem magasodó kötélre.

- És azóta nem volt egy jelentkező sem? - faggatott tovább áhítatos tekintettel.

- Hát... az éppen volt - markoltam rá az általam leginkább gyűlölt tornaszerre -, csak épp nem váltotta be egyik sem az igényeimet.

Mintha csak a Karma szerelt volna rám lehallgató készüléket - amint felugrattam, s megkíséreltem a bokámat a kötél köré kulcsolni, már zuhantam is vissza a szivaccsal tömött szőnyeg felé.
A rajzfilmekben nem látni ilyen művészi  befuccsoló kísérleteket... Azt hiszem most jönne az a kép mikor kínos ábrázattal fél másodpercig integetek a lebegve?!

Totsuka ijedten kapott utánam... de nem elég gyorsan. Hangos puffanással landoltam a kipárnázott padlón.

- Andra, jól vagy? - nyúlt egyből a hónom alá segítőkészen. 
YES! ... Ennél megalázóbb már úgy se lehetne.
Ja, igen. Totsuka a megismerkedésünket követően önfelhatalmazással bejelentette, hogy Andrának fog szólítani. Hát nem elragadó?!

 - Persze. Relax, Totska-san! - fújtam bosszankodva. - Még senki nem halt bele a fenékre esésbe.

- Beszélsz szamárságokat megint - nevetett miközben felsegített. 

Annak ellenére hogy extra mód extrovertált volt; bírtam a srácot. Bár a vele való megismerkedésem is egy érdekes momentum volt az életembe...

Mint azt az első héten megtudtam Kusanagi-tól - nem volt szerencsém találkozni minden újdonsült osztálytársammal. Egyikük, szokásához híven a városi kórház betegeinek táborát erősítette. Ő volt Tatara Totsuka. 

Csak a következő a hét pénteken volt alkalmam összeakadni vele. Pontosítok: összecsaokodni vele...

Egy szünet alkalmával szekrényemhez mentem hogy kivegyem a biosz könyvem, s a feleslegessé vált föcit pedig visszategyem. Épp a vaskos tanszerek cseréjét ejtettem meg, mikor valaki a semmiből mellém osont, majd megbökte a vállam. Mivel a fülhallgatóm szokásomhoz híven a fülembe volt gyömöszölve - a szívbajt hozta rám.
Hurrikánt leköröző sebességgel perdültem meg. A hirtelen arcomba vigyorgó sráctól automatikusan is beindultak a védekezési reflexeim - rácsaptam a szekrényajtót, majd a rendszertani atlasszal is kellőképp megsuhintottam egyszer.
Csórikám hullámozva csorgott végig az agresszív fogadtatástól szekrények mentén. Nem telt bele sok idő és az orrát szorongatva patakzó vércsík jelent meg az állán.

Valósággal égett a pofám a történtek miatt. Zsebkendőt elővarázsolva törölgettem az elállni kicsit sem akaró vörös folyamot, miközben nem győztem elnézést kérni tőle. 

Totsuka akkor döntötte el, hogy ő már pedig a barátom lesz - ha akarom ha nem. Csak pislogtam rá, hisz kis híján szilánkosra törtem az orrát. Ő azonban nem tágított... mindössze annyit mondott: "Nyugalom, nyugalom... Majd csak lesz valahogy! Különben is, a legjobb barátságok nem egy békés sakk parti mellett születnek."

Onnantól kezdve a szünetek hatvan százalékát velem töltötte. Nem igazán tudtam mire vélni a ragaszkodását; pláne hogy a másfél méteres személyestér betartása is meghaladta a képességeit. De újból és újból a padomnak támaszkodva kötött ki az órák után. 

Megvolt ennek a maga előnye és szépsége. De negatív hozadéka is volt dögivel...

Kusanagi jelenlétét hamar megszoktam, s az a tény is csak szimpatikusabbá tette, hogy Totsuka a baráti körébe tartozott. Ám a Vörös időről-időre való felbukkanása egy cseppet sem hozott örömlázba. Sőt... ha ő is feltűnt a színen, a nyakamat behúzva sunnyogtam a többiek háta mögött megbújva. Ez persze sosem volt hosszú ideig fenntartható állapot, de pillanatnyi megoldásként remekül funkcionált. 
Sajnálom... Nem tudom elviselni, ahogy azok az aranysárga szemek pusztán a pillantásukkal eltörik a csigolyáimat...   
- Jól van, gyerekek! Mára ennyi elég lesz a csoportbontásos gyakorlatokból - tapsolt Miyazaki Sensei, hogy magára vonja a csarnokban nyüzsgő diákok figyelmét.