Meg akarlak védeni [KageHina - Befejezett]

2/1. Titok

Hinata

Meghökkenve álltam Kageyama előtt. Ezernyi dolog járt a fejemben, hogy mégis miket tudnék kitalálni, de amikor megláttam azt a sötét tekintetet, ami azt sugallta, hogy "nem szeretem, ha hazudoznak nekem", akkor egyből egyértelművé vált, hogy mindent el kell mondanom neki. Elfuthatnék - ha nem Kageyama állna előttem meg is tenném -, de úgy érzem az egyetlen választható út, ha most először őszinte leszek.

- Jó, mindent elmondok - sóhajtottam és tekintetem a földre vezettem. Valahogy az nem volt olyan komor, mint Kageyama arca. - Elmehetnénk egy nyugodtabb helyre? - Csak nem a bolt közepén fogom kiteregetni neki a legmélyebb titkom. Meg amúgy is össze kell szednem a gondolataim, ez az egész túl hirtelen jött.

- Persze, csak ezt kifizetem - mondta és elindult a pult felé. Azt hittem idegesen rám fog kiabálni, hogy ne pazaroljam a drága szabadidejét, de úgy tűnik kíváncsi a mondandómra.

Elég sokat sétáltunk céltalanul, néma csendben. Egyedül a mellettem guruló biciklim adott ki hangot hármunk közül. Próbáltam kitalálni mégis hogyan vezessem fel neki ezt az egészet. Nehéz volt, mivel erről soha, de soha nem beszéltem senkinek, de benne valamiért megbízom ennyire.

Sokkal nehezebb volt az igazságot mondatokba szőni, mint egy hihető hazugságot kitalálni. Abban pedig már egész profi voltam. Általában a hazugságokra volt egy egész éjszakám, mindent átgondoltam minimum ötször, hogy hiteles legyek, de ez teljesen más. Itt és most kellene mindent elmondani. Talán az lenne a legjobb, ha nem is gondolkodnék ezen, hanem csak a lehető legrövidebben és legőszintébben kinyögném, aztán mindenki mehetne a maga dolgára.

Hirtelen megálltam.

- Tudod - kezdtem bele halkan, mire ő is megállt és szembefordult velem -, hazudtam nektek többször is - mondtam szorosabban rámarkolva biciklim kormányára. Kageyama nem kérdezett semmit csak várta, hogy folytassam. - A sérüléseim... a felrepedt száj, a monokli és még sok minden más, amiről nem tudtok nem azért van, mert béna vagyok vagy, mert a húgom túl szeleburdi - magyaráztam halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy mindent értsen. Abbahagytam a föld bámulását és hosszú percek után újra Kageyama tudásra vágyó szemeibe néztem. - Nem véletlen nem vagyok otthon - tettem hozzá hátha venné anélkül a lapot, hogy ki kelljen mondanom miket élek át otthon. A szemei hirtelen kitágultak. Összerakta a képet. Mihamarabb újra a földnek szenteltem az összes figyelmem, hogy ne kelljen látnom a sajnálkozó tekintetét. Nem akarom, hogy bárki is úgy nézzen rám, főleg nem ő. Nem mondtam többet, nem éreztem, hogy kellene, már ezt is túl soknak éreztem. Mégis ki vagyok én, hogy ilyenekkel terheljek másokat?

- Nagyon késő van már, ma nálunk alszol - jelentette ki hirtelen. Azonnal felé kaptam a tekintetem és nagy szemekkel néztem rá. Komolyan azt mondta, amit hallottam? Kageyama?

- De... - kezdtem volna bele a tiltakozásba, de azonnal közbevágott.

- Nincs de! - kiáltott rám. - Mégis hány órára akartál hazaérni, idióta? - kérdezte felvont szemöldökökkel.

- Kettő... három körül - motyogtam újra a földet pásztázva.

- Gyere, erre lakunk - mondta ellentmondást nem tűrően és elindult az egyik irányba. Szó nélkül követtem, nagyon ijesztő, ha bepöccen. Meg amúgy is, most elég hűvösek az éjszakák, talán maradok egy pár órát náluk, aztán megyek, nem akarok senkinek sem a terhére lenni. Meg amúgy is, pont neki nem akarok tartozni. Mégis meddig hallgathatnám, hogy az adósa vagyok?

Egész út alatt egyikőnk se szólalt meg. Ismét. Mondjuk általában a legtöbbször amúgy is csak én beszélek, ő csak hümmög és néha hozzáfűz valamit, de most valahogy nincs mondanivalóm. Kicsit mintha egy idegen mellett sétáltam volna. Folyamatosan azon jár az eszem, hogy most mit gondolhat. Sajnálatot érez vagy szánalmat? Vagy esetleg egyiket sem? Nem, talán azért annyira fejlett érzelmileg, hogy valamit kivált belőle, hogy a srác akivel minden nap kapcsolatba van bántalmazva van otthon. De akkor is frusztrál, hogy nem mond semmit.