Meg akarlak védeni [KageHina - Befejezett]

7. Bizonytalanság

Hinata

Éjszaka nagyon nehezen jött álom a szememre. Kezdetben azért, mert nem tudtam kényelmesen feküdni úgy, hogy fájjon semmi, aztán pedig, mert Kageyama elkezdte simogatni az arcom. Nagyon meglepődtem, de nem mozdultam meg, kíváncsi voltam mi lesz ebből. Már majdnem álomba cirógatott, mikor hirtelen azt suttogta, hogy szeret. Erre akaratlanul megremegtem, valószínűleg levegőt is elfelejtettem venni, mert nagyjából egy fél perc múlva úgy éreztem, hogy megfulladok, ezért ezen feleszmélve halkan kifújtam a bent rekedt levegőmet, majd próbáltam megint egy normális légzéstempót produkálni.

Reggel Kageyama úgy tett, mint, ha mi sem történt volna. Emiatt kezdetben azt hittem, hogy csak álmodtam az egészet, de ahogy jobban megfigyeltem a viselkedését rá kellett jönnöm, hogy zavarban van.

- Biztos bejössz suliba? – kérdezte Kageyama két falat müzli között.

- Persze, majd kimagyarázom valahogy – érintettem meg mosolyogva az arcom óvatosan, hogy nehogy fájdalmat okozzak ezzel magamnak. Sokkal rosszabbul nézek ki, mint este, nagyjából a kétszeresére van dagadva az arcom a legtöbb helyen.

- A tanárok kérdezősködni fognak, nagy valószínűséggel a gyámügyet is kihívják, ha megtudják, hogy mi történt – piszkálgatta kanalával az ételt, majd megállt a mozdulatban és rám meredt. – Mondjuk, az nem is lenne rossz.

- Nem akarom! – csaptam a kezem az asztalra. - Csak az anyámnak ártanék vele.

- Nézz már magadra! – kiáltott rám egyszeriben, amin úgy meglepődtem, hogy kicsit összébb is húztam magam. – Nem csak a testi épségedről van szó, ami valljuk be, elég nagy veszélyben van, de lelkileg is össze vagy törve, bármennyire is próbálod elrejteni! – kiabált továbbra is dühösen.

- Nem értesz semmit! – kiáltottam vissza és felálltam az asztaltól. Semmi köze sincs hozzám. Nem azért jöttem ide, hogy védelmezzen, hanem, mert megtartotta a titkom. Végre azt hittem van valaki, akiben bízhatok, de úgy néz ki tévedtem. – Köszönöm a vendéglátást – mondtam és elindultam, hogy most lelépek, de megragadva a csuklóm rántott vissza.

- Beszéljük meg – nézett határozottan a szemembe. – Kérlek – amit ezt kimondta meglágyultak a vonásai és kissé aggódva nézett rám, amire egyáltalán nem vagyok rászorulva.

- Nincs szükségem a szánalmadra! – próbáltam meg kirántani a kezem szorításából. Nem sok sikerrel.

- Hát nem érted?! – szorított rá jobban csuklómra. – Szükséged van valakire, akinek beszélhetsz erről. Ha azt mondod, hogy ne hívjuk a gyámügyet, nem csinálok belőle problémát egyelőre, mert biztos meg vannak az okaid. Ha nem akarsz róla beszélni, hát jó, de akkor sem egészséges mindent magadban tartani! Segíteni szeretnék, és azt akarom, hogy tudd, hogy rám számíthatsz – mondta most már nyugodt hangon, de kezemet még mindig nem engedte el.

- Kageyama, te szerelmes vagy belém? – bukott ki belőlem a kérdés. Nem szándékosan kérdeztem rá ilyen konkrétan, de azt hiszem egy kicsit összezavarodtam.

- Nem – suttogta és lehajtva a fejét végre elengedte a csuklóm.

- Akkor jó – nevettem fel megkönnyebbülten, majd mindennemű átmenet nélkül elkomolyodtam. – Nem, nem jó. Tudom, hogy hazudtál az előbb.

- Akkor miért kérdezted meg? – suttogta.

- Nem tudom. Talán abban reménykedtem, hogy tévedek – motyogtam zavartan.

- Sajnálom – kerülte továbbra is a szemkontaktust, így leginkább a padlónak szentelte a legtöbb figyelmét.

- Nincs mit sajnálnod, elvégre nem tehetsz róla – küldtem felé egy kedvesnek szánt mosolyt.

- Tudod, nem azért mondtam, hogy számíthatsz rám, mert szerelmes vagyok. Hanem azért, mert barátok vagyunk – nézett végre rám.

- Nem akarok fájdalmat okozni neked – pillantottam most én félre. Épp elég, hogy apámnak okoztam csalódást, neki nem akarok.

- Te vagy a lényeg, hát nem érted? Nekem nem okozol fájdalmat, túl tudok ezen lépni, szóval kérlek, ha segítségre van szükséged, ne habozz hozzám fordulni – mondta határozottan, mire végre szemeibe néztem, így azokban megpillanthattam az elszántságot. Úgy néz ki, tényleg számítok neki.

- Jó – nyögtem ki pár pillanat gondolkodás után.

- Köszönöm – ejtett el egy halvány mosolyt. Úgy néz ki ezzel megnyugtattam.

A suli felé sétálva egyikünk se mondott semmit, csak mindketten gondolatainkba belemerülve sétáltunk egymás mellett. Őszintén örülök, hogy nem kellett visszautasítanom, hanem magától megértette, hogy én nem viszonozom az érzéseit. Vagyis inkább nem tudom viszonozni. Elvégre ő egy fiú. Hogy működik ez egyáltalán? Nem ismerek sok meleget. Suga-san biztos tudna erről mesélni.

Várjunk, miért akarok én erről beszélni egyáltalán? Azt hiszem, ezt betudhatom egy egészséges kíváncsiságnak, elvégre ez az első eset, hogy valaki érdeklődést mutat irántam. Mármint nem sok erre utaló jel volt az igaz, de este mikor megérintette az arcomat, annak annyira őszinte érzése volt. Mintha tényleg törődésből tette volna. Ha tudta volna, hogy milyen jól esett és, hogy milyen csalódott voltam, mikor abbahagyta...

Jézusom, már megint miért gondolok ilyenekre? Ettől undorodnom kellene, nem? Nem normális, ha egy másik srác érintése jó érzéssel tölt el és bizserget, ugye? Vagy mégis? Jesszus, mégis csak beszélnem kell Suga-sannal.

* * *

Egyik szünetben lesből letámadtam a harmadéves srácra és villám sebességgel elvonszoltam egy eldugott kis helyre a folyosó végén.

- Hinata, mi történt, mi ez így hirte... - kezdett bele a kérdezősködésbe, majd belefagyott a szó, mikor meglátta az arcomat. – Mi történt az arcoddal? – kérdezte lesokkolódva.

- Semmiség, ez most nem lényeg. Egy sokkal fontosabb kérdésem van – hadartam határozottan a döbbent szemekbe nézve.

- Uhm... Hallgatlak - engedte el végül a kérdéseit.

- Hogy jöttél rá, hogy meleg vagy? – kérdeztem suttogva, nehogy bárki is meghallja. Nem mintha lett egy lélek is járt volna arra.

- Öhm... Izé... - Úgy néz ki zavarban van, nem hiszem, hogy erre számított. - Sose hoztak lázba a lányok... A fiúk pedig igen... Aztán, hogy ezeket a gondolatokat megszüntessem elkezdtem érdeklődni egy lány iránt, később pedig összejöttem a bátyjával – magyarázta vörös fejjel. – De miért érdekel? Csak nem...? Te is? – kérdezte suttogva közelebb hajolva hozzám.

- Nem, dehogy – nevettem fel zavartan, majd inkább úgy döntöttem, hogy nem hazudok tovább magamnak. – Nem tudom – sütöttem le a szemeim.

- Elmeséled mi történt? – kérdezte vállamra téve egyik kezét, jelezve ezzel, hogy benne megbízhatok.

Nagy vonalakban elmeséltem neki a dolgokat, hogy milyen érzés volt, mikor megérintett és, hogy konkrétan visszautasítottam, de kerültem a témát apámról. 

- Tudod, ez elég nehéz helyzet – fonta mellkasán keresztbe karjait. – Ha érdeklődést mutatsz felé, akkor reményt adsz neki, de ha rájössz, hogy valójában tényleg semmit sem akarsz tőle, akkor csak darabokra fogod törni.

- Értem – motyogtam. Eléggé patthelyzet ez így. Vagy hagyom az egészet és később lehet, hogy mindent megbánok, vagy teszek egy próbát, hogy felfedezzem magam, aminek vagy az lesz a következménye, hogy összejövünk, vagy pedig valóban összetöröm Kageyamát. Tényleg nem akarok neki fájdalmat okozni, de kíváncsi vagyok a saját érzéseimre. 

De ki tudja, lehet, hogy csak amiatt gondolkodok így, mert még tapasztalatlan vagyok az ilyen érzelmek terén.