Meg akarlak védeni [KageHina - Befejezett]

8. Felhők

Kageyama

Nem mondom, hogy nem esett rosszul Hinata visszautasítása, de igazából nem is számítottam semmire. Mármint, ha azt is mondaná, hogy „oké, próbáljuk meg", akkor mi lenne? Egymás karjaiba omlanánk és boldogok lennénk, míg rá nem jön, hogy ő igazából nem is meleg?

Vagy valami hasonló.

Szerencsére úgy tesz, mintha meg sem történt volna a „szerelmi vallomásom" – amit igazából kierőszakolt belőlem –, de én ennek csak örülök. Nem biztos, hogy elviselném, hogyha emiatt kerülne engem. Nem hoztuk fel se ezt a témát, de a másikat sem. Próbáltam egyszer-kétszer rábeszélni, hogy tenni kellene valamit, hiszen tényleg aggódom miatta, de mindig hamar lezárja ezt a témát. Elhiszem, hogy nehéz erről beszélnie, hisz ez eddig csak az ő kis titka volt, de nem tudom felfogni, hogy hogyan lehet ennyire mazochista.

Dühvel tölt el, mikor gondtalannak látom, mert tudom, hogy belül rengeteg dolog van benne felhalmozódva, amik szépen lassan, de fel fogják egyszer emészteni és ezt nem érti meg. Nagyon jól el tudja titkolni, hogy valami nincs rendben otthon és az a legszomorúbb, hogy senki sem gyanakszik. Állítólag az apja egy nagyon jól szituált és kedves ember, ezért mindenki elhiszi Hinatának a kis hazugságait. Csak azt nem tudom, hogy nem bukott még le, hiszen az anyjának és a tanároknak is mást mond. Ha nagyon akarnám, akkor ezt felhasználhatnám, de megígértem neki, hogy nem avatkozom bele. Pedig nagyon szívesen megtenném. Tényleg.

- Elhiszem, hogy nagyon érdekes lehet a felhők vonulását tanulmányozni, de örülnék, ha az órára figyelne! – zökkentett ki a tanárnő hangja a gondolatmenetemből. Lassan a mellettem álló nőre emeltem a tekintetem és halkan bocsánatot kértem, majd egy „én is így gondoltam" fejet vágva folytatta tovább az órát, én pedig a felhők bámulását. Esni fog.

Ahogy szinte percről percre borúsabb lett az idő, úgy lett az én hangulatom is komorabb – na, nem mintha alapból kicsattannék a jókedvtől, de most sokkal jobban eluralkodott rajtam a rosszkedv. Ilyen állapotban végiggondolva az eseményeket – századszorra is – talán mégis jobban fáj Hinata visszautasítása, mint ahogy én azt gondoltam. Eléggé megdöbbentett anya, mikor azt mondta, hogy már régóta sejti, de talán igazat kell neki adnom. Tényleg olyan hevesen tiltakoztam az érzelmek ellen, hogy nem vettem észre, hogy elkezdtem beleszeretni. Eddig azt gondoltam, hogy a szerelem ilyen korba egy teljesen felesleges dolog, de úgy néz ki ez nem az, amit az ember csak úgy öntörvényűen eldönt.

Hinata csak úgy betoppant az életembe és mindent felborított - mintha egy narancssárga természeti katasztrófa áldozata lennék.

Egy alacsony srác, aki hatalmasat ugrik és képes tartani velem a tempót már önmagában is elég volt ahhoz, hogy jobban figyeljek rá, mint bárki másra. Utána szinte legjobb barátok lettünk. Alapvetően különbözik a személyiségünk mégis sok bennünk a hasonlóság, ami ahelyett, hogy megrémített volna, inkább megnyugvást hozott. De ez egy olyan dolog, aminek sosem szenteltem sok figyelmet. Egészen idáig, míg fel nem tűnt, hogy beleszerettem. Nem akartam elfogadni, de muszáj volt, ez valahogy egy olyan dolog, ami ellen nem lehet tiltakozni.

Nem akartam neki elmondani, hogy szeretem – vagy legalább is vonzódom hozzá –, főleg úgy, hogy kisebb gondja is nagyobb ennél, nem akartam még ezzel is leterhelni. Mármint oké, hogy látszólag nem viselte meg, de ezt már nem tudom biztosra mondani, elvégre senki sem mondaná meg, hogy gondok vannak nála otthon. Elég nagy gondok. Túl nagy gondok ahhoz, hogy olyan nemtörődöm módon kezelje, ahogy azt teszi.

* * *

Szerencsére a borús idő okozta rosszkedvem elszállt, amint elkezdődött az edzés. A röplabda az életem, nem tudom magam nélküle elképzelni és nem is akarom. Ha valami baj van, sikerül segítségével elterelni a figyelmem róla – még akkor is, ha magával a gonddal együtt edzem. Egyszerűen röplabdázás közben nem tudok rá úgy tekinteni, mint valakire, akit meg akarok védeni, vagy, mint valakire, akihez vonzódom, egyszerűen csak játszani akarok vele. Azt akarom, hogy elüsse a feladásaim, és hogy pontot szerezzünk a gyorsunkkal.

Edzés végén újra felborult a világ egyensúlya és megint előbújtak a fura gondolataim, amikkel szerettem volna megtartani a három és fél lépés távolságot. De az akaratom vajmi kevés volt ehhez.

- Holnap találkozunk! – köszöntünk el Hinatával a többiektől és kiléptünk a klubszobából.

- Remélem nem fog esni – motyogta Hinata a lépcsőn lefelé baktatva.

- Szerintem fog – néztem fel a felhőkre és, mintha csak erre várt volna valaki odafent, elkezdett cseperegni.

- Aaaah ez a te hibád! – kiáltott rám idegesen.

- Nem én irányítom az időjárást, te idióta!

- A fenébe, nem hoztam esőruhát – hagyta figyelmen kívül a vitánkat és elkezdte túrni a táskáját esőruha reményében.

- Akkor aludj nálunk – vettem elő az összecsukható esernyőmet.

- Nem, úgyis eláll mindjárt – nézett fel az égre.

- Szerintem nem – motyogtam az egyre sötétebb felhőket vizslatva és mintha csak ez lett volna a végszó elkezdett szakadni hangos dörgések közepette. Ennek mégis mennyi volt az esélye? – Jézusom, ne nézz így rám – léptem eggyel hátrébb mikor megláttam dühös tekintetét. Komolyan engem okol, amiért esik? – Nálunk alszol – jelentettem ki az esernyőt kinyitva és nem törődve a rosszalló pillantásaival.

- Jó – nyögte ki egy lemondó sóhaj kíséretében pár pillanat gondolkodás után. Nem értem miért visszakozik ennyire.

Némán sétáltunk az esernyő alatt, szorosan egymás mellett, hogy egyikünk se legyen vizes. Olyan érzésem volt, mintha feszélyezné a helyzet. Talán később beszélnem kellene vele erről, ha nem változik a viselkedése. Nem akartam elijeszteni magamtól. Habár ez így elég furán hangzik. Ki ne ijedne meg, ha a saját neméből azt mondja neki valaki, hogy szereti őt - mert hát nagy vonalakban ez történt. Hinata meg alapból olyan, hogy bármivel könnyen zavarba lehet hozni. Csoda, hogy tud velem normális beszélgetni.

De igazából, ha belegondolok nem sok olyan alkalom volt az elmúlt időben, hogy kettesben beszélgettünk volna. Úgy néz ki egy kicsit tényleg távolságtartóbb lett.

* * *

Anya megint nagyon boldog volt, hogy Hinata nálunk tölti az estét. Igazából nagyon jól kijönnek, talán a hasonló temperamentumuk miatt. Néha-néha anyámtól kaptam egy kacsintást vagy perverz vigyort, ha Hinata éppen nem figyelt rá, én meg megfogadtam magamnak, hogy ez első adandó alkalommal belefojtom akár a legkisebb vízfelületbe is, amit találok. Nem hiszem el, hogy nem tud lenyugodni, ha a (nem létező) szerelmi életemről van szó.

- Zavar, ha kettesben vagy velem? – kérdeztem Hinatát már a szobámban. Én az ágyamon ülve törölgettem vizes tincseim, ő pedig a telefonján beszélgetett valakivel üzenetben.

- Nem, miért? – nézett fel rám a telefonjából. 

- Csak kérdeztem – motyogtam és végig dőltem az ágyon.

- Talán egy kicsit – szólalt meg pár perc néma csend után. – De ne érts félre, nem azért, mert undorodnék tőled! – hadarta maga elé kapva kezeit védekezően.

- Jó – biccentettem egyet és ezzel magam részéről lezártnak akartam tekinteni a témát. Annyira nem is érdekel, hiba volt megkérdeznem.

- Csak tudod összezavartál... - tette a tarkójára a kezét és lesütötte a szemeit. Döbbenten pislogtam rá, ezt most nem tudom hova rakni.