Meg akarlak védeni [KageHina - Befejezett]

6. Játék a tűzzel

Kageyama

Sikerült Hinatát afelől meggyőznöm, hogy csak a kimerültség miatt estem össze, de belül tisztában voltam vele, hogy ez nem a teljes igazság. El kellett fogadnom, hogy beleszerettem, habár nem voltam benne biztos, hogy nem-e azért, mert úgy érzem, hogy védelemre van szüksége. Napokig törtem magam ezen a kérdésen, amíg rá nem jöttem, hogy valódi probléma az, hogy beleszerettem egy csapattársamba. Ráadásul viszonzatlanul. Legalább is teljesen biztos voltam ebben.

Egy világfájdalmasat sóhajtva vezettem vissza a gondolataimat Hinatáról a füzetemre. Hiába múlik el nemsokára éjfél, muszáj tanulnom. Ha a pótvizsgán is megbukok, akkor nem mehetek el az edzőtáborba. Ráadásul, ha Hinata átmegy rajta én pedig azt a szégyent egész életemben viselhetném. Ezen felbuzdulva újult erővel kezdtem el jegyzetelni, míg nem a telefonom csörgése zökkentett ki belőle.

- Ki az ilyen későn? – vettem kezembe morogva a készüléket, amin Hinata neve villant fel. Kíváncsian nyomtam meg a hívás fogadása gombot. – Igen?

- Kageyama – szólt bele a telefonba, kissé meglepett hangon. Valószínűleg arra számított, hogy leordibálom a fejét, amiért ilyen későn zargat. Nos, igaz, ami igaz korábban tényleg ezt tettem volna. – Nem akarlak zavarni... Én csak... Meg akartam kérdezni... Szóval, hogy... Izé...

- Kinyögnéd végre? – kérdeztem fáradt hangon. Késő van már, hogy a hebegéséből bármit is megértsek.

- A-aludhatok nálad? – nyögte ki zavartan a kérdést kiabálva. Ha zavarban van miért kiabál mindig? Várjunk csak... Miért hallottam duplán? Oh, baszki.

Azonnal kinyomtam a telefont és úgy törtem ki a szobámból, mint egy versenyló és egyenesen a bejárati ajtó felé vettem az irányt, amit odaérve szinte feltéptem.

- Hinata? – kérdeztem hitetlenkedve mikor megláttam a hátát. Gondolom éppen menni készült, mikor kinyomtam a telefont biztos azt hitte, hogy ignoráltam.

- Szia – fordult velem szembe kínosan vigyorogva.

- Mi történt? – kérdeztem lesokkolódva mikor megláttam az utcai lámpák által halványan megvilágított arcát. Apró duzzanatok és kicsi foltok, illetve sebek tarkították, amik biztos vagyok benne, hogy holnapra rosszabbul fognak kinézni.

- Apám megtudta, hogy megbuktam – vakargatta meg kínosan a tarkóját egy erőltetett mosollyal.

A testem akaratlanul is megmozdult és elé lépve magamhoz öleltem. Nem tudtam mit tehetnék, nagyon dühös voltam, hogy valaki így bánik vele, de muszáj voltam visszafogni magam. Nem ordíthattam, ahogy kedvem kínálta, Hinatának sem tett volna jót, így csak védelmezően öleltem magamhoz. Meg akartam mutatni neki, hogy hozzám fordulhat és, ha kell, akkor megvédem bárkitől. Nem ismerem azt a mocskot, akit az apjának hív, de annyi biztos, hogy, ha kell, akkor mosolyogva húzok be neki.

Hinata csak mozdulatlanul simult bele az ölelésembe, nem tolt el és nem is ölelt vissza. Egy idő után nedvességet éreztem meg a pólómon, majd nem sokkal később halk szipogást hallottam meg. Összeszorult a szívem és még szorosabban magamhoz öleltem a most törékenynek tűnő testet.

- Gyere, menjünk be – engedtem el és vállát átkarolva vezettem be a házba. Minden erejével azon volt, hogy kerülje a tekintetem, így leginkább a földet bámulva engedte, hogy bevezessem a szobámba. Kínosan feszengve állt a szoba közepén, amíg én a szekrényben kutakodtam. – Tessék, fürödj le – tartottam felé azokat a ruhákat, amikben a múltkor is itt aludt, majd egy halk köszönöm kíséretében kivette a kezemből és kisietett a fürdőbe.

Leterítettem neki a futont közvetlen az ágyam mellé és közben próbáltam nem összetörni semmit. Nagyon dühös voltam, amiért így kellett látnom őt. Számomra sose volt érthető, hogy miért, de egyfolytában vigyorog és ugrál, mint egy idióta majom, ő a megtestesült energia és most végig kell néznem, ahogy tartalékaiból próbál nem látványosan összetörni. Borzasztó érzés.

- Kész vagyok – nyitott be mosolyogva, amitől újfent összeszorult a szívem. Már csak a piros szemei jelezték, hogy pár perce még sírt. Miért kell erőltetnie a mosolygást, mikor tudja, hogy itt biztonságban van, és itt kimutathatja a valódi érzéseit. Ezért jött ide, nem?

- Nem szeretnél róla beszélni? – kérdeztem aggódva a még mindig mosolygó Hinatát.

- Nem – vágta rá egyből és lehuppant a futonjára. – Köszönöm, hogy itt tölthetem az éjszakát – mosolygott rám. Teli van sebekkel az arca, sőt, most vettem észre, hogy a karjain szorításnyomok vannak amiket alig pár órája szerezhetett az apjától és még most is képes mosolyogni. 

Túl nagy a büszkesége.

- Ide bármikor jöhetsz – motyogtam oldalra pillantva. Ez egy kicsit kínos volt, de valahogy a tudtára akarom adni, hogy rám bármikor számíthat.

- Ooah, csak nem szerelmet akarsz vallani? – kérdezte vigyorogva, amitől éreztem, hogy az összes vér a fejembe száll.

- Ha nem tudsz normális dolgokat mondani, inkább aludj! – dobtam az arcába egy párnát és neki háttal elvágódtam az ágyon.

- Jó – nevetett fel halkan és visszadobta a párnámat, amit duzzogva túrtam a fejem alá.

Mivel nem állt szándékomban megmozdulni, így ő állt fel és kapcsolta le a villanyt, majd hallottam, ahogy visszamászik az ágyába és betakarózik. Percek múlva már csak az egyenletes szuszogása töltötte meg a szobát. Gyorsan elaludt. Halkan megfordultam és elmosolyodtam a látványon. Az utcáról beszűrődő halvány fény világította meg a most békésnek tűnő arcát. Minél tovább néztem annál határozottabban rajzolódtak ki a vonalai, míg nem már a legapróbb lila foltot is tisztán láttam. Belefeledkezve a látványba nyúltam le hozzá és simítottam meg az arcát óvatosan, ügyelve arra, hogy véletlen se érintsek meg olyan helyet, ahol fájhat neki. Halkan nyöszörgött egyet, mire ijedten húztam vissza a kezem, de szerencsére nem kelt fel, így lassan kifújva a tüdőmben rekedt levegőt nyúltam vissza arcához. 

Olyan nyugtató hatással van rám az, hogy megérinthetem. Vajon mit csinálna, ha most ébren lenne?

- Szeretlek - suttogtam önkívületlen állapotban, mire mintha egy kissé megremegett volna. Azonnal visszahúztam a kezem és hátat fordítottam neki. 

A tűzzel játszok. Mi van, ha ébren van?