Meg akarlak védeni [KageHina - Befejezett]

5. Szerelmes?

Kageyama

Edzés után Hinata megint megkért, hogy maradjunk gyakorolni. Azt hittem azért, mert megint nem akar hazamenni, de azt mondta, hogy ma hazamegy, mert az anyja is otthon van és csak azért akar tovább maradni, mert úgy érzi maga az edzés nem volt elég. Ezt meg is tudom érteni, ennyi röplabdázás nem elég egy napra. Egyáltalán mi a maximum röplabdázás, ami elég lenne egy napra? 

- Min gondolkozol? - szólalt meg hirtelen anyám a hátam mögül.

- Semmin - böktem meg a brokkolit a tányéromon. 

- Ha~zudsz! - huppant le az asztal másik oldalán velem szemben.

- Nem - piszkáltam tovább a brokkolimat. Úgy néz ki, mint egy apró fa.

- Olyan fukar vagy a szavakkal - fújta fel durcásan az arcát és elterült az ebédlőasztalon. Szép vagy, mondhatom. - Biztos Sho-chanon gondolkodtál.

- Mármint? 

- Áthallatszott, hogy miről beszélgettetek este. Biztos aggódsz a családi háttere miatt - pillantott fel rám továbbra is az asztalon tartva a fejét. 

- Nem olyan vékonyak a falak - ingattam meg a fejem. - Miért hallgatóztál? - vontam össze a szemöldökeim.

- Mert kíváncsi voltam, hogy van e valami köztetek - motyogta alig hallhatóan.

- Jézusom, anya! - csaptam rá az asztalra, mire felkapta a fejét.

- Most miért, egy anya mindig kíváncsi - könyökölt fel mosolyogva megtámasztva a fejét. 

- Aha - sóhajtottam egyet lemondóan. Én már régen feladtam, hogy megértsem ezt a nőt. - Amúgy meg igen, Hinatán gondolkodtam - támasztottam meg én is a fejem az egyik kezemen, így azt a látszatot keltve, mintha egy olyan tükör előtt ülnék, ami a teljes ellentétemet mutatja. - Szerintem tenni kellene valamit, de azt mondta, hogy nem kell, hogy emiatt aggódjak - morogtam kelletlenül. 

- Szerintem tartsd tiszteletben a kérését.

- Persze, hisz mi mást tudnék tenni? - forgattam meg a szemeim.

- Ne aggódj, rendben lesz - simította meg a vállam és felállt. - Mosogass majd el - mutatott a tányéromra és sarkon fordulva kisétált a konyhából. 

Ránéztem az órára ami fél kilencet mutatott, ami azt jelentette, hogy kezdődik az idegesítő sorozata. Szép anya mondhatom, az a sorozat fontosabb, minthogy velem beszélgessen. ,,Fiam, örülök, hogy ennyire anyás vagy, de egy nap csak egy rész van, a napom többi része pedig amúgy is a tied." Kívülről tudtam már a kifogását, szóval már egy ideje említésre sem méltom. 

Miután elmosogattam - kettőnk után - felmentem a szobámba és nekiültem megírni a házit. Vagyis csak akartam, de mivel felidegesített már az első feladat, így inkább a fürdést választottam, miután el akartam pakolni a füzeteim a táskába, gondolván, hogy majd holnap lemásolom valakiről, de végül is úgy döntöttem, hogy megoldom magam. Órákig tartó küzdelem volt, de győztem. Megcsináltam mindent. Szerintem alsó-közép első osztálya óta nem volt ilyen, most is csak azért törtem meg a szokásom, hogy ne Hinatára gondoljak. Mert valamiért ott volt a fejemben folyamatosan, hogy szenved. Hogy egészen idáig egyedül szenvedett. 

Felsejlett előttem mikor elsírta magát. Hiába mondja, hogy nem kell aggódni, hogy rendben van, hogy megoldja, de abban a pillanatban nagyon törékeny volt. Magam sem értem miért, de a legszívesebben megöleltem volna és biztosítottam volna afelől, hogy megvédem. Sose gondoltam, hogy valaha ilyet fogok gondolni, de szerintem ez mindenkinek átfutott volna az agyán, ha az örökké bohókás Hinatát így látja. Évek fájdalma szakadt fel belőle akkor. Nem vagyok az érzelmek embere, ez igaz, de még én is meg tudom mondani mindezt.