Meg akarlak védeni [KageHina - Befejezett]

3. Meleg vagyok

Kageyama 

- Kageyama... te meleg vagy? - kérdezte teljesen lefagyva. 

Basszus, nem hiszem el, hogy kiprovokálta belőlem! Oké, oké, gondolkodj hideg fejjel, a legegyszerűbb, ha letagadod.

- Nem, ez csak egy szófordulat volt - mondtam karba font kezekkel, nyugalmat erőltetve magamra.

- Tudod nekem nincs bajom azzal, ha meleg vagy, csak kicsit váratlanul érintett - vakarta meg tarkóját egy zavart mosoly kíséretében. 

- Most mondtam, hogy nem vagyok az! - csattantam fel. Figyel ez rám egyáltalán?

- Jó, akkor miért is tekint az apád halottnak? - billentette oldalra a fejét kíváncsian. 

- Te idegesítő kis gnóm! - sziszegtem és előredőltem, hogy be tudjak neki húzni egyet, de időben hátradőlt. Idegesen ciccentettem egyet, majd visszadőltem előbbi ülőhelyzetembe és megint magam elé fontam karjaim. - Megfogtál - sóhajtottam egyet lemondóan -, meleg vagyok. - 

Minek tagadjam? Ebből már úgysem jövök ki jól.

- Akkor miért tagadtad le az előbb? 

- Te most szórakozol velem? - kiáltottam rá. - Jó, hogy letagadom, nem akarom, hogy bárki is furcsán nézzen rám - tettem hozzá most már normális hangnemben. 

- Szerintem már így is sokan furcsán néznek rád az elcseszett személyiséged miatt - húzta elégedetten széles mosolyra száját.

- Én komolyan kinyírlak - sziszegtem és újra megindultam, hogy most komolyan megverem.

- De tudod engem tényleg nem zavar - nyögte ki komoly arccal mielőtt bármit is tehettem volna. - Mármint amíg nem akarsz rám mászni vagy valami. Nem vagyok meleg és, ha az is lennék tuti nem te lennél az esetem - mosolyogta szórakozottan.

- Megnyugodhatsz, te sem vagy az én esetem.

- Ooh, akkor milyen az eseted? - kérdezte meglepetten. 

Most komolyan azt hitte, hogy bejön nekem? Nevetséges.

- Ezt nem veled fogom megbeszélni - vágtam rá ridegen és elindultam lekapcsolni a villanyt, jelezve ezzel, hogy mára befejeztem a beszélgetést.

- Ezt vegyem úgy, hogy nem akarsz velem tovább beszélgetni? 

- Kérlek - sóhajtottam és bemásztam az ágyamba, majd arccal a fal felé fordulva betakaróztam. 

- Tudod igazán beszélhetnél többet, emiatt nincsenek barátaid.

- He?! - fordultam felé dühös arccal. Habár a sötétben nem tudom mit látott belőle, de mindenesetre összehúzva magát bújt a takarója alá.

- Semmi, jó éjt - hadarta és átfordult másik oldalára. 

Nem válaszoltam, csak visszafeküdtem és lehunytam a szemeim. Miért lepődött meg annyira mikor közöltem vele, hogy nem az esetem? Mégis mit tettem, hogy erre következtetett? Mindig kiabálok vele és ütlegelem. Nem hiszem, hogy ezek arra utaló jelek lennének, hogy tetszik nekem. 

Idióta.

* * *

Reggel meglepettem néztem a két bentós dobozt az asztalon. Azt ne mondd, hogy az anyám csinálta, mert én esküszöm, hogy tökön szúrom magam. Komolyan felkelt hajnalok hajnalán, hogy ezt megcsinálja nekünk? Ha igen, akkor le merném fogadni, hogy visszafeküdt aludni. Feleslegesen. Lassan indulnia kell munkába.

- Nahát, de rendes az anyukád, ezt nekünk csinálta? - kérdezte mosolyogva Hinata, mikor észrevette ő is. 

- Azt hiszem - bólintottam bizonytalanul. - De nem visszük el.

- Mi? Miért nem? 

- Minden étel amit az anyám csinál az a Sátán műve. Soha, de soha nem szabad megenni azt amit ő készít. Még a szendvicseket se - magyaráztam a tényeket mire csak értetlenül bólintott egyet. - Majd útközben beugrunk egy boltba és veszünk kaját - mondtam és elindultam a cipőmért.

Egész úton az iskola elé fecsegett és pattogott, mint egy megkergült gumilabda. Tegnap szokatlan volt, mikor csak csendben sétáltunk, határozottan aggódtam, de most egy kicsit idegesít. Hogy tud ennyit beszélni? De valahogy mégis megnyugtat, ez azt jelenti, hogy már jobban érzi magát. 

Vagyis remélem. Eddig meg nem tudtam volna mondani, hogy gondjai vannak, szóval ez az oldala lehet csak egy álca.

- Figyelsz te rám? - zökkentett ki a kérdése gondolataimból.

- Persze. - Hazudtam, fogalmam sincs, hogy miről beszélt.

- Hinata, Kageyama! - hallottunk meg egy ismerős hangot az út túloldalán, ahol a három harmadéves integetett nekünk mosolyogva.

- Jó reggelt - köszöntünk szinkronban Hinatával és elindultunk feléjük.

- Szokatlan, hogy együtt jöttök iskolába - mosolyogta Sugawara-san, mikor odaértünk.

- Oh, hát nemrég futottunk össze - vakargatta meg mosolyogva tarkóját Hinata, én csak egy apró bólintással igazoltam amit mondott.

- Értem - mosolygott vissza ránk  kedvesen Suga-san.

- Tobicchi, Sho-chan! - hallottam meg egy túlságosan is ismerős hangot a távolból, mire mindannyian meglepetten néztünk arra. Odanézve sajnos beigazolódott a gyanúm. Az anyám futott felénk nagy lobbal. - Jaj, azt hittem nem érlek utol - lihegte a térdeire támaszkodva mikor elénk ért.

- Te meg mit csinálsz? Minek akartál utol érni? - vontam fel szemöldököm bosszúsan.

- Ezeket otthon hagytátok - mondta és táskájából előhúzta a két bentós dobozt és boldogan felénk nyújtotta.

- Köszi... - nyögtem és átvettem az egyiket, Hinata pedig a másikat. 

Ezért otthon nagyon le fogom szidni. Nem elég, hogy ezt a förmedvényt magammal kell cipelnem, amit ő ételnek nevez, de konkrétan most árulta el, hogy Hinata nálunk aludt.

- De én rohanok, mindjárt elkésem - nézett karórájára. - Otthon találkozunk! - villantott egy hatalmas mosolyt, majd elsietett. 

Megölöm.

- Ki volt ez a nő? - kérdezte Daichi-san.

- Az anyám - morogtam dühösen miközben beletuszkoltam a táskámba a kis dobozt.

- Bocsánat, de én úgy értettem, mintha azt mondtad volna, hogy az anyukád volt az - nevetett kínosan Asahi-san. 

- Igen, én is - nevetett fel Daichi-san is.

- Mert azt mondtam - feleltem és elindultam az iskola felé. Utálom az ilyen beszélgetéseket.

- Tudom, hogy illetlenség, de hány éves? - kérdezte Daichi-san.

- Negyven - válaszoltam egykedvűen, mire mindhármójuk szeme tányérnagyságúra kerekedett, álluk a járdán koppant. 

- Azta - nyögte ki végül Asahi-san.

- Ó, és miért hozott Hinatának is bentót? - kérdezte Suga-san, akinek nagyjából sikerült megőriznie a lélekjelenlétét. 

Remek, azt hittem erről az apró tényről már meg is feledkeztek. Kissé lefagyva néztem rá Hinatára, most vajon mit kellene nekik mondani?