Trust Me | YoonSeok

IV.

Min YoonGinak elege volt. Már nem tudta visszatartani a könnyeit, az első pár csepp után, megindult a többi is, amiből hamar zápor kerekedett. Hangosan zokogott. Ujjai alatt meg-meg reccsentek az üvegszilánkok. Azon szekrény darabjai, amelyben élete talán legnagyobb kincseit tartotta. A rengeteg érem és kupa, amelyek biztosították afelől, hogy valaha valamiben sikeres volt. Amikre annyira büszke volt, amikért annyit dolgozott, hogy majdnem belerokkant. Amikért mindent feladott, hogy teljesíthesse az álmát. De most már mindet szívből gyűlölte. Arra emlékeztették őt, hogy mi mindent vesztett el azon a borzalmas napon. Hogy fel kellett adnia az álmát. És az ember álmok, vágyak nélkül csak egy üres héj. Ő is csak egy üres héj volt.

Min YoonGi belefáradt az életbe. Már nem érdekelte a több száz apró szilánk, ami megannyi kicsi, de igen mély sebet vájt bőrébe. Nem érdekelte a vörös, éltető nedű, ami most az egész testéből csordogált összepiszkolva ruháit, és a padlót. Nem érdekelték a kupák, érmek, amik egyszer sokat jelentettek neki. Nem érdekelte a tönkretett üvegszekrény, és az sem mit fog ezért kapni az anyjától majd. Ő csak azt kívánta, bárcsak akkor, azon a nyomorúságos napon nem maradt volna ezen a világon.

Nagyon meglepődött mikor két bizonytalan, de mégis erős kar fonódott köré, majd hirtelen elemelkedett a talajtól. YoonGi állítólagos ápolójáról – szerinte bébiszitteréről -, Jung Hoseokról el is felejtkezett. A sötétbarna hajú fiú hercegnőpózban cipelte éppen YoonGi sejtése szerint a fürdőszobába őt. Ahogy keresztül haladtak a ház többi részén, YoonGi elgondolkozott milyen rég járt már kint a szobáján kívül. Egy, vagy két hete? Hónapja? Hirtelen döbbent rá, hogy mennyire elzárta magát a külvilágtól. Azt nem volt képes megmondani, hogy mikor járt utoljára a saját konyhájában. De ha a külvilág nem kereste őt, ő miért keresse fel azt? Hisz senki nem akar egy nyomorékkal tölteni a szabadidejét – gondolta.

YoonGi egy nagyon buta ember volt.

Hoseok keze remegett, mikor letette a másik fiút a mosógépre, majd az elsősegély dobozt előkeresve elkezdte leápolni a vágásokat rajta. Először óvatosan kifertőtlenítette őket, majd a nagyon mélyekre sebtapaszt is tett. Ezen kívül nem igazán tudott mit kezdeni, hiszen nem volt semmilyen orvoslási tapasztalata. Ezután a fiút a szobájába vitte, hogy befektesse az ágyba. Vigyázva a másikra helyezte el az ernyedt testet, majd takargatta be alaposan, pedig nem kicsit volt meleg a szobában. De talán addig sem kellett szembesülnie azzal, hogy mit tett.

Rettegett, hogy kifogják rúgni, és még távolabb kerül plátói szerelmétől, mint azelőtt. Hiába volt YoonGi bármennyire is undok vele, akkor sem volt képes nem szeretni őt. Bántani sem lett volna képes. Mégis most úgy érezte, hogy pont ezt tette. Hisz ő nem figyelt rá megfelelően. Minden, ami most történt az az ő hibája. Másfelől nem akarta látni Yoora csalódott arcát sem amiatt, hogy nem volt képes vigyázni a fiára. Ez volt az egyetlen feladata, de még ezt sem volt képes teljesíteni.

Hoseok rettenetesen csalódott saját magában.

YoonGi utálta Hoseokot. Ezen érzésének rengeteg oka volt. Eleve ott volt az a tény, hogy mondhatni a bébiszitterének fogadták fel, ami különösen idegesítette őt, hiszen folyamatosan megfigyelve érezte magát. Illetve úgy vélte, hogy nem bíznak meg benne eléggé. Bár mondjuk ezt megértette az anyja részéről, hiszen nem egyszer tett már kísérletet az öngyilkosságra, és most is nem kicsi galibát okozott tettével. De akkor sem örült ennek. Bár Hoseok egy fokkal jobb volt, mint az öreg nyanyák, akik azt hitték, jobban tudják, hogy mire van szüksége YoonGinak, mint ő maga. Hisz a saját anyja nem ismeri ki! Most is a nyakára küldött egy nála valamivel fiatalabb fiút, de mégis vele korabelit, arra számítva, hogy majd ő biztos összebarátkozik vele. Hát a hétszentségit! Iszonyatosan idegesítette a másik állandó vigyorgása, amit egyszerűen le nem lehetett törölni a lófejű képéről. YoonGi már csak azért is viselkedett vele olyan bunkón, hogy vajon mikor jön el az a pont, mikor az örök mosoly eltűnik a helyéről. Már-már kihívásként tekintett erre a dologra.

Pont ezért lepődött meg annyira, mikor meglátta őt mindenféle háztartási cuccal a kezében belépni a szobájába. Most először, az ismeretségük óta nem látta mosolyogni a másikat. Hiszen, ha jobban belegondolt a fiú nem sokára elfogja veszteni állását. Nagyon jól ismerte a saját anyját, tudta, hogy ő a „kis szeme fénye", szóval őt nem bánthatta senki, mert akkor hamarosan elhalálozott az anyja keze által. Ez régebben nem igazán zavarta őt, viszont most már felnőtt korára nagyon idegesítette. És úgy látszik, kivételesen nem általa fogják kirúgni az éppen aktuális „bébiszittert". Bár YoonGit ez egyáltalán nem érdekelte, legalább végre megszabadul a folyamatosan vidám fiútól.

Az ágyban feküdve figyelte, ahogy Hope először felállítja a széket, amit már nagyon régóta megkeseríti a másik életét, majd az ágy mellé gurítja, vigyázva, hogy nem sérüljenek a kerekek az üvegszilánkok miatt. Ezután szépen lassan elkezdi fölszedegetni a kupákat, és a rengeteg érmet, amik valaha sokat jelentettek YoonGinak. Végezetül feltakarította az összes szilánkot, majd mindent elrámolt a helyére.

És pont abban a pillanatban fordult el a zár a bejárati ajtóban, jelezve, hogy a ház úrnője, Min Yoora hazatért a munkájából.

Hoseokot leverte a víz, mikor hallotta a kulcs zörgését, és a zár nyitódását. Úgy érezte bárhol szívesebben lenne, mint itt. Még a pokolban is. Az ajtóban állva segítette le a nő kabátját, miközben az asszony a napjáról kérdezte:
- Na és minden rendben volt? – indult meg fiának szobája felé.
- Hát... - kezdett bele volna a magyarázkodásba Hoseok, de a nő a válasz meg sem várva viharzott el YoonGi szobájába. Mintha megérezte volna, hogy történt valami.

Amit Yoora elsőként meglátott az a törött üvegű vitrin volt. Eltorzult arccal tapogatta meg a helyükön maradt szilánkokat, és a sebtében visszapakolt tárgyakat. Majd az ágyban fekvő fiához fordult, és mikor meglátta a rengeteg karcolást, vágást, halkan felsikkantott:
-Jézusom! Kicsim minden rendben?! – tapogatta meg a gyermeke arcát. – Mondd, hol fáj? – kérdezgette. YoonGi pedig próbált elhúzódni a gyengéd, anyai érintésektől, sikertelenül. Yoora ezt látva elkeseredett, majd a mindvégig az ajtóban álló Hoseokhoz fordult:
- Azonnal kórházba kell vinni, hiszen súlyosan is megsérülhetett. Kérlek, segíts a székébe ültetni őt – kezdte összepakolni a szükséges holmikat. – A többiről pedig majd később számolunk.

Hoseok lehajtott fejjel követte a nő utasításait.

-------------------------------------------------

Bocsánatot kérek azoktól, akik már régóta várták ezt a részt, de... Igazából nincs értelme kifogásokat keresnem, szimplán lusta voltam, és írni sem volt kedvem. De végül még is elkészült, bár nem vagyok elégedett vele. A vége kifejezetten borzalmas lett, mert előtte kisebb idegösszeroppanást kaptam (a telóm kijelzője pont ma reggel tört össze). Ezért is késtem még többet, hiszen már reggel kint lett volna a rész. Ezenkívül iszonyatosan rövid is lett, ezt is nagyon sajnálom, illetve, hogy az előzőekhez képest nem igazán történik benne semmi...

De nem is szaporítom tovább a szót, remélem tetszett, és majd valamikor érkezem a következővel! :)