Trust Me | YoonSeok

VI.

Ahogy az idő egyre hidegebbre váltott, Hoseok úgy engedett fel a Min családnál töltött délutánokon. Egyre kevésbé érezte feszülten magát YoonGi közelében, és könnyebben kezelte a fiú negatív megjegyzéseit is. Bár ezek az utóbbi időben csökkentek, legalábbis amikor Min Yoora is a szobában tartózkodott. Hope először elcsodálkozott a történteken, de lassan hozzászokott a dologhoz.

Bár rosszabbodott az időjárás, YoonGi ugyanúgy megtartotta a szokását, hogy minden délutánjának egy részét a szabadban töltötte. Ennek meg is lett nem sokára az eredménye: a fiú hamarosan ágynak esett, tüdőgyulladással diagnosztizálva. Yoora először megpróbálta maga kezelni a helyzetet: szabadságot vett ki, és ápolta mozgássérült fiát. Azonban egy hét után sem javult a beteg fiú állapota, a nőt pedig szólította a munka, ezért kénytelen volt minden délután Hoseokra bízni őt.

Így került Jhope YoonGi betegágya mellé. A betegeskedő éppen aludt, de nem valami nyugodtan. Hiába a rengeteg lázcsillapító és a folyamatos borogatás, mégis az egész teste verejtékben úszott a magas láz miatt a rengeteg takaróréteg alatt. Haja izzadtan tapadt homlokához. Bedugult orra miatt hangosan vette a száján a levegőt, szinte már-már lihegett. Néha fájdalmasan felköhögött, ami még jobban megerőltette a legyengült tüdejét. Hoseok nagyon aggódott érte, félt, hogy a fiú nem fog javulni, és kórházba kell szállítani őt emiatt.

SeokJin is barátja mellett töltötte minden szabadidejét. Most is éppen borogatást cserélt a beteg testén, remélve, hogy ez majd egy kicsit leviszi a lázát. Szemei alatt sötét színű táskák húzódtak. Alapból is nagyon fáradt volt mostanában, hiszen az utolsó évét járta az iskolában, de főleg most nem tudott aludni a barátja iránti aggódás miatt. A másik rég volt már ilyen beteg. És bár YoonGi vele is bunkón bánt, akkor is a hozzá legközelebb álló barátja volt, aki mintha a másik fele lett volna, és nem akarta szenvedni látni Őt. Nem akarta ugyanazt még egyszer átélni.

Fáradtan, mélyet sóhajtva ült le az ágy mellé húzott fotelbe. Próbált kényelmesen elhelyezkedni az ülőalkalmatosságban, miközben kigombolta egyenruhájához hozzátartozó ingnek felső gombjait, ezzel kicsit több levegőhöz jutva. Tudta, hogy sokáig itt kell még ülnie, mint ahogy a vele szemben ülő Hoseoknak is. A másik sem nézett ki nála jobban. Általában ápolt haja most kócosan meredezett össze-vissza, mint ahogy a ruhái is gyűrödtek voltak. Szemei alatt neki is sötét karikák húzódtak, ahogy a beteget nézte. Szemében a sajnálat mellett egy ismeretlen érzést is felfedezett SeokJin, bár kicsit vakmerő volt ezt állítania, de az ápoló szeretetteljesen, sőt, szinte szerelmesen nézett az ágyban fekvőre. Azonban SeokJin hamar elengedte ezt az észrevételt, azt gondolva, hogy csak túl sokat gondol bele a dologba.

Pedig milyen igaza volt akkor!

Az idő lassan telt. A szobában csend honolt; csak az ágyban fekvő köhögése törte meg néha-néha. A rá vigyázó két fiú gondolataikba mélyedtek: azonban mindkettőjük eszmefuttatásának középpontjában ugyanaz a személy állt, amit azt hiszem nem nehéz kitalálni, hogy ki is volt: nem más, mint Min YoonGi. Jin a múlt történésein gondolkozott, hogy pár évvel ezelőtt pont egy ilyen helyzetben volt, csak egy teljesen más helyszínen. Hogy mennyire nem szerette volna újra átélni azt!

Közben Hoseok fejében is sok minden járt. Rengeteg kimondatlan kérdés, amiket annyira, de annyira szívesen feltett volna, azonban félt, hogy felzaklatná ezzel a másikat. Így is látszott az idősebbik fiú szívét erősen nyomja valami. Nem akarta még jobban kiakasztani őt.

­­­- SeokJin-ssi – hiába mondta meg magának, hogy nem szabad, szája magától mozgott, akár visszafordíthatatlan lavinát is indítva el ezzel. – Kérdezhetek valamit?
- Először is ne magázz kérlek – szakadt ki negatív gondolataiból az idősebb. – Nem vagyok én olyan öreg – nevetett fel halkan, nehogy felébressze az alvó barátját. Hope is majdnem nevetésben tört ki, mikor meghallotta a másikét: SeokJin nevetése olyan volt, mintha valaki éppen ablakot pucolna, ami felettébb viccesen hangzott egy ember szájából. – Másodszor pedig nyugodtan. Időnk, mint a tenger, és legalább nem unatkozunk addig se – mosolygott rá a fiatalabbra.
- Tudod – nyelt egy nagyot, mielőtt folytatta volna. – Sokat gondolkoztam valamin... Vagyis inkább valakin. Pontosabban YoonGin – látta, ahogy a vele szemben ülő kíváncsian figyeli őt. Hope gyorsan vetett egy pillantást a most éppen egészen békésen alvó fiúra. – Nem akarok tapintatlan lenni, de pontosan mi történt vele, hogy ilyen... - nem igazán tudta, hogyan fogalmazhatná meg a fiú személyiségét. - Ilyen lett?

SeokJin először nem válaszolt semmit, hanem gyengéden a beteg barátjára nézett, miközben óvatosan összefonta ujjait a másikéval. Nagyot sóhajtva fordult megint a fiatalabb felé:
- Ez egy nagyon hosszú történet.
- Nem muszáj elmondanod! Nem is tudom mit gondoltam, mikor megmertem ezt kérdezni! Úgy sajnálom! – Kezdett el mentegetőzni Hope, azonban az idősebb fiú a szavába vágott:
- Egy pár éve történt – SeokJin tekintete elhomályosodott. Bár a teste még mindig a fotelben volt, a lelke, az elméje viszont már teljesen máshol járt. Újra élte az akkori fájdalmas, szomorú eseményeket, amelyek miatt a mai napig hatalmas lelkiismeretfurdalása volt. – Mint ahogy láthattad, YoonGi a múltban nagyon szeretett kosárlabdázni. Éppen egy nyertes meccsről mentünk ünnepelni, mikor összevesztünk. Az volt a barátságunk talán egyik legnagyobb összezörrenése, pedig már nem is emlékszem, hogy min is kaptunk össze. YoonGi, makacs természete lévén, duzzogva elrohant, én pedig naivan a házban maradtam, várva, hogy hazatérjen lenyugodva, mint ahogy mindig szokott. Azonban aznap este nem jött haza.

Hope ereiben megfagyott a vér. Az eddig kényelmes, testét melegen körbe ölelő fotel, hirtelen hűvössé vált. Hátán, karjain felállt a szőr, ahogy elképzelte a jelenetet. Feszülten várta a történet folytatódását.
- Akkor követtem el életem legnagyobb hibáját, mikor hagytam elmenni – Jin lassan hajolt előre, arcát kezeibe temetve. A bűntudat fájdalmasan mardosta a lelkét, úgy érezte, hogy bele fog halni. - Órákon keresztül kerestük a környéken, míg a városból kifele vezető úton találtunk rá. Egy éppen arra járó autós próbálta megmenteni. Cserbenhagyásos autóbalesetet szenvedett – a forró könnycseppek bőrét égetve haladtak lefelé az arcán, nadrágjának szövetén végezve. Hoseok vigasztalni akarta, átölelni, azonban nem volt képes mozdulni a sokktól, amit a szemei előtt lejátszódó elképzelt jeleneteket okoztak. – Ha... - csuklott el a fiú hangja. – Ha akkor nem lett volna ott az a nő – SeokJin még keservesebb sírásba kezdett. Nem kellett kimondania, hogy mi történt volna ahhoz, hogy Hope rájöjjön.

Pár percig szótlanul ültek, mire Jhope összegyűjtötte minden erejét arra, hogy megmozduljon. Óvatosan állt fel a fotelből, majd lábujjhegyen Jinhez sétált:
- Menjünk, folytassunk ezt odakint – a konyhába mentek, ahol Hope egy pohár vizet kínált a síró fiúnak pár gyűrött papírzsebkendővel együtt, miközben helyet foglaltak a pultnál. Mielőtt Jin folytatta volna a mesélést, letörölte könnyeit, és kortyolt egyet a vízből.
- A műtét rettentően hosszú ideig tartott. Az orvosok mindent megpróbáltak, de sajnos senki nem tudott változtatni a tényen: a gerince eltört, és az idegei egy része megsérült. Két hónapot kómában töltött, mialatt szinte el sem mozdultam mellőle, bár tudtam, hogy ezzel nem teszem jóvá a hibámat. Emlékszem, mikor magához tért, nagyon megijedt, hiszen mozdulni sem bírt. Csak nagy nehezen tudtuk lenyugtatni őt, és elmagyarázni neki, hogy gyógytornával tud majd javítani a helyzetén, mikor jobban lesz. Egy ideig csinálta is azt, ezzel újra mozgásra bírva testének egy részét, azonban mikor felfogta, vagyis inkább a doktor úr elmondta neki, hogy soha nem fog lábra állni még ettől se, kiborult, és felhagyott vele. Akkor vált ilyenné, azóta zárkózik a szobájába, és viselkedik úgy, ahogy. És én... - tört a lelkiismeretfurdalástól szenvedő fiúra egy újabb sírógörcs. – Én miattam történt mindez! Én miattam vált ilyenné! Azt hittem, hogyha maradok, és kitartok mellette, majd kicsit enyhítek bűnömön, de nem! Összetörtem őt, a karrierjét, az álmát, hogy kosárlabda bajnok lesz, én miattam... Én hajszolom őt öngyilkosságba! Én vagyok mindennek az okozója!

Hoseok szorosan ölelte át az előre-hátra hintázva reszkető fiút. Szíve majd megszakadt, ahogy látta, hogy a másik pánikroham jeleit láttatva hibáztatja magát. Már megbánta, hogy rákérdezett a dologra, azonban ezzel egy új cél is formálódott meg az agyában. Óvatosan simogatta meg a fekete tincseket, miközben nyugtató szavakat suttogott a keservesen síró fülébe, hátha idővel megnyugszik SeokJin.

---------------------------------

Két hónapos kihagyással, de meghoztam az újabb fejezetet. Igazából, már nem is mentegetőzök, pedig most lenne is mivel, a lustaságon kívül. XD Az esetlegesen előforduló hibákért, bocsánatot kérek, igyekszem kijavítani őket!

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem tetszett! :)
~Cherry