Trust Me | YoonSeok

VII.

Seokjin könnyei sokáig nem apadtak el. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ott állt Hoseok a pultnak támaszkodva, a nyakában csimpaszkodó férfiúval. A már úgy is gyűrött inge, még megviseltebbé vált, nedves foltokkal is tarkítva. De Hope-ot ez nem érdekelte, hiszen tudta, hogy a helyzet miatta lett előidézve. Ha befogta volna egyszer végre a száját, és inkább nem kérdezte meg volna, akkor ez a délután is olyan lenne, mint a többi: csöndes, unalmas, eseménytelen. Ugyanúgy, mint az elmúlt napokban, a beteg YoonGi mellett üldögélnének és mereven bámulnának a semmibe, amíg a ház úrnője, Yoora haza nem tér.

Viszont ezúttal egy lépéssel – egy nagyon kicsi, hangyányi léptekkel – közelebb került hőn szeretett YoonGijához. Ezzel az információköteggel végre látta az ok-okozat rendszert, végre megfogalmazódott benne egy gondolat, egy elhatározás, amelyet még pontosan nem tudott kézzel fogni, azonban az ott ült a tudatalattija legmélyén várva, hogy egyszer a felszínre juthasson, és megvilágosítsa ezzel Hoseok elméjét.

Az érzések tömkelege egyszerre frusztrálták és boldogították a fiút: egy időben akart tombolni, üvölteni, mosolyogni az elégedettség miatt, és keservesen sírni is, mint a karjaiban lévő Jin. Az erős érzelmek szét akarták repeszteni a testét, tüdője fájdalmasan feszült, pár pillanatra az éltető oxigén se akart eljutni létfontosságú szervéhez. Azonban az akarata még erősebb volt ezeknél, fogát összeszorítva vészelte át a hullámokat, hogy később minden figyelmét a nála idősebb férfiúnak szentelhesse.

Mert itt egyáltalán nem ő volt a sajnálni való.

A könnyek nehezen apadtak fel. SeokJin remegő kezekkel tartotta a nemrégiben kezébe nyomott üvegpoharat, hogy folyadékhoz juttassa szervezetét. Körülöttük használt zsebkendők hevertek szanaszét, melyeket Jhope varázsolt elő először a zsebéből, majd a konyhából nyíló apró kamrából. Az említett éppen ezeket szedegette össze lassú, kimért mozdulatokkal. Fejét lehajtotta, nem mert a másik szemébe nézni.

Jin azonban elmerengve bámulta a csöndes fiút. Nem tudta, jól döntött-e, mikor elmondta neki az évekkel ezelőtt történteket. Bár pár hónapja már ismerte a másikat, mégsem tudott túl sok mindent róla. Nem értette, mit akart a fiatalabb ezekkel az információkkal, egyszerűen nem fogta fel az agya a tettek, szavak mögötti célokat, okokat. Abban biztos volt, hogy nem a kíváncsiság vezérelte Hoseokot, egyáltalán nem ilyennek ismerte meg a fiút – vagy éppen, hogy csúnyán félreismerte azt. Az utóbbival azonban erősen ellenkezett elméjének legeldugottabb pontja is. Mégis vakon megbízott benne, még betegeskedő barátja haragját is magára vállalta érte. Mert igenis, érezte, sőt biztos volt benne, hogy ezért YoonGi nagy valószínűséggel meg fogja ölni, még a mozgásképtelenség sem álhatott útjába.

Halkan kuncogott fel, ahogy elképzelte barátját a rendkívül groteszk helyzetben, mire az eddig csöndesen takarító fiú is felkapta a fejét. Jin puffadt, a sírástól vörös szemei összekapcsolódtak a másik tekintetével, mely értetlenséget tükröztek. Hoseok nem értette miért nevet hirtelen az idősebb, miközben pár perce még apró könnycseppek potyogtak lelkének tükréből.

- Nyugi, nem te vagy a kacagásom tárgya – szólalt meg Jin a fiú zavarodottságát látva. Nyugtatásul megpróbált mosolyogni, sőt még kacsintott is hozzá, bár ez Hope szerint nem túl meggyőzőnek bizonyult. – Na, menjünk vissza, hátha felébredett már YoonGi – nyújtózkodott egyet az idősebb, majd határozott mozdulattal a mosogatóba helyezte poharát, ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést. Azonban mikor a barátjának szobája felé indult, Hope elé állt megállítva őt:
- SeokJin-ssi – kezdte, figyelmen kívül hagyva a másik „Tegezz, légy szíves!" felkiáltását, - szeretném, ha haza mennél. Én...én majd mindent...