Jane R. - A szabadság ára

Tizenharmadik fejezet

- Nem hagylak csak úgy itt, a történtek után Zoé.

- Nos, köszönöm. - Mondtam neki, majd elindultam a kijárat felé. Max is megindult utánam, vállamra téve a zakóját kikísért. Megálltunk a Lamborghini előtt és egymás felé fordultunk. Szívem hevesen vert, nem tudtam merre nézzek, hogy ne jöjjek zavarba. Rá semmiképp nem mertem, így csak a cipőm orrát néztem, miközben lában rugózott finoman előre hátra, mint egy tinédzsernek. Mutatóujját az állam alá tette és felhúzta a fejem, hogy ránézzek.

- Szívesen tettem. - Hosszasan nézett a szemembe, majd végigsimított az arcomon. Közelebb jött hozzám. Tudtam, hogy ezt nem szabadna, de annyira jól eső érzés volt közel lenni hozzá. Mintha egy mágneses erő húzna hozzá. Azt hittem megcsókol, de sikerült meglepnie és csak lágyan magához vont, és szorosan megölelt, mintha sosem akarna elengedni engem. Hihetetlenül biztonságban éreztem magam mellette. Olyannyira, hogy most ereszthettem ki a gőzt és elkezdett rázkódni a vállam és elkezdett patakzani a könnyem.

- Ssshhhh, Zoé. Sírj csak nyugodtan, add ki magadból. - Simogatta a hátamat.

-Ne.. ne haragudj. - Nyőgtem ki neki.

- Zoé semmi baj, mindenki átesik egyszer vagy többször egy szakításon. - Megdermedtem. Hátra tántorodtam kicsit. Tényleg azt hiszi, hogy a szakítás miatt sírok?

- Valami rosszat mondtam? - Kérdőn nézett rám.

- Nem, dehogy. Nem a szakítás miatt sírok Max. - Érdeklődően nézett rám, nem tudta hova tenni, amit mondtam, így folytattam.

- Tudom, bután hangzik, de megkönnyebbültem. Annyiszor alázott meg az utóbbi időben, annyiszor éreztem rosszul magam a bőrömben, hogy két kezemen nem tudom megszámolni. Vártam mikor jön el a pillanat, mikor megváltozik, vagyis vissza változik azzá az emberré, akibe beleszerettem. De ez a pillanat sosem jött el, csak egyre jobban kiszerettem belőle. Utóbbi időben sokat gondolkoztam, hogy miért is vagyok vele még. Annyiszor sulykolta belém, hogy nem vagyok jó nő, hogy csak ő tud úgy szeretni és csak ő viseli el a kinézetemet, senki más nem fog elfogadni. De elegem lett. A barátaim mind ellene voltak, csak miattam tűrték meg, de én próbáltam kitartani mellette, mert szerettem és próbáltam meglátni benne a jót. De ma teljesen elveszett az a maradék jó is, aki a múltban volt. Ő most már egy teljesen új ember, akit nem ismerek. - Láttam a ledöbbenést Max arcán.

- Nem tudom mit mondhatnék Zoé. Erre..erre nem igen számítottam. - Látszik, hogy a tettek embere, így csak újra magához vont és szorosan megölelt.

- Nem kell semmit mondanod, köszönöm, hogy segítettél és elhoztál. Most már ideje indulnom, későre jár és.. Uramisten a húgom! - Levettem a zakót, odaadtam Maxnek és elkezdtem rohanni az utcán a szüleim házához, majd tárcsáztam a húgomat közben.

- Ne vigyelek el? Le fog szakadni a lábad Zoé, ne légy bolond! - Kérdezte mosolyogva mellém gördülve Max a kocsiból. Így átgondolva tényleg bolond vagyok, gyalog sosem érek oda.

- Megköszönném! - Mosolyogtam vissza.

- Merre vihetem a hölgyet?

- Rue Marteaut utcába. - Ültem be Max mellé a kocsiba, közben vártam, hogya húgom felvegye végre a telefont. Kezdtem ideges lenni, ennyi ideig sosem marad telefon nélkül. Lett egy hatalmas rossz megérzésem. Aztán végre felvette.

- Ó, Amber végre, már azt hittem sosem veszed fel a telefont. Most indultam érted, mindent elmesélek mi volt, kérlek ne haragudj rám!

- Helló Zoé, úgy tűnik Amber nem tud válaszolni. - Szólalt bele egy ismerős hang. Éreztem, amint a telefon kiesik a kezemből és Max satuféket nyomott, amikor látta arcomon a sokkot. Gyorsan a telefon után nyúltam és bele szóltam, de a vonal már nem élt. Próbáltam újra hívni, de nem jött válasz.

- Zoé, Zoé mi történt? - Kérdezte kétségbe esetten Max, hogy mi lelt engem. Nem az nem lehet, inkább én, mint a húgom. Ez nem lehet igaz, ezt nem hiszem el.

- Nem Amber volt a vonalban, hanem Robbie. A húgom Robbie-nál van. - Mondtam kétségbe esetten Maxnek, nem tudtam sírjak, vagy elájuljak.

- Merre lakik Robbie?

-A Rue Barron utcában.

- Akkor ott kezdjük, te meg hívd a rendőrséget.

- Rendben.