Jane R. - A szabadság ára

Tizenkettedik fejezet

- Kérlek ne érj hozzám! - Mondtam neki dühösen.

- Ne haragudj Zoé nem akartam, én.. - Próbált meg védekezni, mikor közbe vágott Max.

- Azt mondta hagyd békén! - Ordított rá Max Robbie-ra. Miközben megpróbált közelebb jönni hozzám.

- Nem a te dolgod öregem! - Feleselt vissza.

- Már hogy ne lenne, ez az én épületem, az én beosztottam. Mai naptól kezdve ki vagy tiltva innen. Száz méteres körzeten belül nem teheted be ide a lábadat, különben sittre váglak, mivel szerencsédre Zoé nem tette meg, de engem semmi sem fog vissza tartani barátom. Ezt jól vésd az eszedbe! - Igaz nem volt Max-szel legjobb a viszonyunk, de ez irtó jól esett tőle. Nem tudom miért védett meg, lehet, hogy a beosztottja vagyok, de ennyit nem ért az egész.

- Zoé kérlek bocsáss meg nekem, tényleg nem akartam, csak..

- Nem Robbie, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Eddig tűrtem a megalázásaidat, azt, hogy semmibe veszel. Köztünk mindennek vége. Inkább egyedül maradok, mint egy ilyen alakkal, mint te! Holnap ajtó előtt találod a cuccaidat! Soha többé nem akarlak látni és ne gyere a közelembe!

- De Zoé kérlek, beszéljük meg nem úgy gonoltam, kérlek ne csináld ezt!

- Nem hallottad a hölgyet?! Tűnj innen! Őrök, kérem vigyék ki ezt a rohadékot!

Azzal az őrök karon fogták, én pedig nem akartam semmit tenni ellene. Barátaim sokszor mondták, hogy meg kéne tennem már ezt a lépést, de túl jóhiszemű voltam. Próbáltam hinni, hogy majd megváltozik, és minden jóra fordul. Olyan jó volt az elején, de aztán az utóbbi pár hónapban tisztára meghülyült, eltűnögetett, alig keresett és egyre agresszívebb lett velem. Noha ez volt az első alkalom, hogy tettlegességig fajult a dolog, ezt már nem tűrhettem tovább magammal szemben. Inkább halok meg egyedül, mintsem vele. Ma egy ütés, holnap egy verés, ennél büszkébb nő vagyok. Gáz vagy sem, nem vagyok annyira lesújtva, mint kéne lennem. Inkább megnyugodott kicsit a lelkem, hogy vége, fellélegeztem, ha lehet ezt mondani.

- Zoé, minden rendben? - Kérdezte tőlem Max. Fel sem tűnt, hogy milyen közel jött hozzám.

- Hm? - Néztem fel rá értetlenül. Szám kiszáradt, a fejem fájt, de hirtelen megszűnt a világ, ahogy visszanézett rám.

- Azt kérdeztem, minden rendben Zoé? - Mosolygott rám, miközben kezével végig simított az arcom jobb oldalán, majd levette a szemöldökömről a kezemet és megnézte a sebet.

- Ááuh, igen.

- Sssssh, most beviszlek a kórházba! Nem akar elállni a vérzés, valószínűleg mélyebb, mint gondolnánk. Gyere ide. - Megfogta a kezem, felsegített a székből, majd intett a biztonsági őröknek, és kiléptünk az épületből. Betessékelt egy fekete Lamborghini Aventadorba, becsatolta mindkettőnk övét, majd elindultunk a kórház felé. Úton egy szót sem szóltunk egymáshoz, de harapni lehetett a feszültséget a levegőben. Elég volt egymásra pillantanunk és izzott a levegő, így mindketten elkaptuk a tekintetünket a másikról.

- Nos, azt hiszem megérkeztünk. - Azzal kikapcsolta az övét, gyorsan kiszállt a kocsiból és megkerülte azt. Ott állt az ajtóm előtt és kinyitotta. Lassan közel hajolt hozzám, mire én a lábujjamig pirultam, ő pedig csak lazán kikapcsolta a biztonsági övemet. Ismét nyújtotta a kezét és felsegített a kényelmes ülésből. Megindultunk a bejárat felé, és a recepciós pultnál elmondta egy nővérnek mi történt, aki egyből bevitt egy kórterembe és ellátta a sebemet. Kaptam két csinos seb összehúzó tapaszt és egy kis lidocaint későbbre, ha fájna a seb.

- Na, most már minden rendben, a vérzést is elállítottuk, fájdalomcsillapítót is kapott, a sebet összehúztuk, szóval most már szabad, mint a madár. - Mosolygott rám kedvesen a nővér, aki ellátott.

- Köszönöm szépen! - Mosolyogtam vissza, majd kimentem a váróba, és az egyik széken ott ült Max, a zakóját levéve.

- Nem hittem volna, hogy megvársz. - Mentem oda hozzá.