Russian [befejezett]

Egy nap Igorral/A retélyes fèrfi követése

Az első napom óta eltelt két hét. Két hosszú és kínkeserves hét. Gondoltam én, hogy a pszichológia nem egy egyszerű dolog, viszont azt nem gondoltam volna, hogy sok napom után sírva esek be a házba. Az emberek depressziója, az öngyilkosságok mièrtje, a gyerekek lelkének ápolása, akiket valamiféle trauma ért vagy éppen a rabok börtön beli meghallgatása. Ezek mind mind iszonyúan negatív hatással vannak egy ember lelkére, pedig én erős idegzetű vagyok, viszont sokszor engem is kikészített néhány történet. Na nem baj, végig csinálom, hiszen minden álmom az, hogy segítsek a bajba került embertársaimon.
A könyvtáros barátommal, Igorral pedig azóta is találkoztunk sokszor. Leginkább akkor, mikor mindkettőnk szabad volt. Beültünk egy kávézóba és beszélgettünk. Eleinte úgy éreztem ő lesz a nagy betűs FIÚ az életemben, de hamar rákellett jönnöm, hogy ez nincsen és nem is lesz így. Valahogy nem tudok rá, úgy nézni mint egy lány egy fiúra. Szigorúan barátzónába tartozik, viszont eddigi barátaim közül ő az akivel a legjobban kijövök s aki a legjobban megért engem.
Ma is megbeszéltük, hogy a szokásos helyen találkozunk, az egyetemenkhez közel lévő kávézóban. A megszokott asztalunknál ültünk s a megszokott italunkat ittuk: Igor egy eszpresszó kávét, két cukorral, én pedig egy vaníliás lattét tejszínhabbal.
Éppen arról beszélgettünk, hogy miért nem szerettem sosem az informatikát, amikor is oldalra pillantottam és a kávézó hatalmas ablakain túl feltűnt az ismeretlen ember, akit még a kisboltban és a könyvtárnál láttam, körübelül 2 hete. Azóta sose pillantottam meg sehol, pedig a boltban is jártam párszor. A ruhája még mindig ugyan az volt s most sem csinált semmi különösebbet, csak állt és bámult. Elkaptam róla a tekintetem és Igorhoz fordultam.
-Óvatosan fordulj el jobbra és nézd az ablak túl oldalán lévő, hajléktalannak kinéző férfit-suttogtam neki. Igor megfordult, a férfi meg abban a pillanatban mikor találkozott a tekintete a fiújéval elindult pontosan az egyetemünk irányába.
-Gyerünk! Utána!-pattantam fel a székemből hirtelen, majd Igort is felrángattam a helyéről s a boltos személy után eredtünk.
-Tanya, mi ez az egész?-lihegte oda nekem.
-Csak derítsük ki ki ez és hogy hova megy, utánna mindent elmondok neked-vetettem oda neki, aztán felgyorsítottam a lépteimen.
A férfi mindig hátra-hátra pillantott ránk, mikor meg látta, hogy még mindig követjük gyorsított a léptein, mire mi is így tettünk. A végén már odáig jutottunk, hogy mind a hárman rohantunk. Mi az ismeretlen után, ő pedig előlünk.  Viszont egyszer csak egy jelző lámpás részhez értünk, ahol a férfi még áttudott menni a zöldön, viszont mi leragadtunk a pirosnál. Ő ezt kihasználva eltűnt a szemünk elől.
-Ezt nem hiszem el!-dobbantottam idegesen az egyik lábammal.
-Ta-nya-lihegte nekem a kimerültségtől Igor-mi vo-volt ez az eg-ész?
És így történt, hogy elmeséltem neki mindent. Hogy, hogyan találkoztam először azzal az emberrel, majd hogyan találkoztam vele másodjára, majd azt is elmondtam neki, hogy mostmár nagyon tartok tőle. Olyan ijesztő. Mintha mindig tudná hol vagyok. Mintha..mintha mindig követne.
-Jaj Tanya-sóhajtotta Igor-ne félj.
-Könnyű ezt mondani-ráztam meg a fejem keserű mosollyal az arcomon.
-Figyelj! Lehet tényleg a véletlen műve. Hiszen azt mondtad, hogy 2 hétig színét sem láttad. Szóval lehet a sors. És ne ítélkezz külső alapján, mert mivan ha egy hobónak öltözött gazdag üzletember, aki egy hatalmas villában él a Kreml mellett!-nevetett.
Fáradtan néztem rá, ő pedig átkarolta a vállam s meginvitált egy kínaira. Mondanom sem kell, hogy elfogadtam!

Este fáradtan zuhantam be a sötét lakásba. Ledobtam a kulcsaimat az előtérben lévő cipős szekrényre, majd a nappaliba sétáltam. Odamentem az ablakhoz, hogy behúzzam a sötétítőket, de mikor kinéztem az ablakon ijedtemben felsikoltottam s elugrottam az ablaktól. Igen, jól gondoljátok. Az a férfi állt az út túloldalán és az én ablakomra bámult. Gyorsan behúztam a sötétítőket mindenhol, a bejárati ajtót menten kulcsra fordítottam és a biztonság kedvéért még a cipős szekrénnyel is eltorlaszoltam. Gondolkodtam hogy mi tévő legyek. Hívjam fel anyáékat? Á, rossz ötlet, mert akkor azonnal hazavinnének, azt pedig nem szeretném. Hívjam a rendőrséget? Ez se jó, hiszen a férfi bámuláson kívül nem csinált velem semmit. Hívjam fel Igort? Ő pedig biztosan már a projekt munkáján dolgozik, meg hát már azért késő van, ráadásul egész nap együtt voltunk.
Inkább bementem a konyhába, főzni magamnak egy zöld teát, aztán majd beindítom a kedvenc sorozatom, hátha elalszom rá, remélve, hogy hajnalban senki nem fogja rám törni az ajtót vagy az ablakot.
Igazam lett. Akkor még senki nem tört be hozzám. Sőt senki, soha nem tört be hozzàm. Elég volt az utcán sétálnom ahhoz...szóval ahhoz hogy tönkre tegyék az életem. Ahhoz elég volt az utcán sétálnom, hogy a kórházban infúziók s ápolók között veszítsem el az amúgy rövidke életem, ezzel kikészítve azokat akik a legjobban szerettek. Azaz a szüleimet..