Russian [befejezett]

Az utolsó reménysugár

Maradtam. Itt maradtam ezen a világon, mert még szerettem volna látni a szüleimet, elvégezni az egyetemet, de legfőképpen megbosszúlni. Mindent megbosszúlni.
Anonymus, egyébként mióta megölte Igort, nem nyúlt hozzám szexuális téren. Viszont mindennap megvert. Volt hogy erőteljesebben, volt hogy csak egy pofont kaptam. Szintúgy hozott, minden nap két zsömlét és egy bögre teát, ámbár ha szomjas voltam s kopogtam neki egy pohár vízért, azt már nem adott. Valamiért berágott rám, vagy nem tudom, akkor mikor idehozta Igort. Addig(a körülményekhez képest) kedves volt velem és csak akkor vert meg, ha ellenkeztem. Most pedig bejön, lerakja a kajámat, elgyepál és kimegy. A gyomorrúgásaitól a bordáim iszonyúan fájnak, a pofonjaitól az arcom véraláfutásokban úszik, a kezétől, amivel olykor a falhoz nyom, a nyakamon piros és lila foltok húzódnak, attól, hogy durván a földhöz csapódom, pedig felvannak dagadva a térdeimen, valamint a jobb csuklóm. Iszonyúan fáj s sajog mindenem, de mióta ilyen durva lett nem merek tőle kérni, se kenőcsöt, se gyógyszert, se kötszert. Félek, hogy a válasz az lenne, hogy megöl. Bár, néha úgy érzek bárcsak megtenné.
Ma pirkadatkor, elhajtott az autójával. Azóta nem jött vissza. A gyomrom korgott, hiszen még nem adott enni és inni sem. Igaz, az ivóvíz hiánya jobban megviselt, mint az ételé. A szám ki volt repedezve a száradságtól, a torkomon, pedig alig akart kijönni hang, mert megint próbálkoztam az ordibálással. Termèszetesen nem hallott senki. Ezen az átkozott helyen, nincsen semmi és senki. Csak ez az épület áll, s ha kinézek a pici, rácsos ablakon, nem látok mást csak földet. A pusztaság húzódik el addig, ameddig a szemem ellát. Igaz, azt nem tudom, hogy az épület másik oldalán mivan. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy majd ott arra, van az út s házak, emberek. Ezeket akkor vetettem el, mikor kiabáltam és nem hallott senki. Meg én sem hallottam se autó zúgását, se peddig emberek duruzsolását.
Anonymus visszajött. Hallgatóztam az ajtónál: az ajtó mögötti szobában pakolgatott, nagy csörömpöléssel, aztán azt is meghallottam, ahogyan...ahogyan betölt egy fegyvert. Az összetéveszhetetlen hangot, amikor megtölti a tárat, az meg egy kattanással jelzi, hogy lövésre készen áll. Nagyot nyelve, a könnyeimtől homályosan látva hátráltam a sarokba. Leültem, térdeimet magam elé húztam, kezeimmel átkulcsva azt és fájdalmakkal teli vártam a halálomat. Már nem tudtam erős lenni. Többé már nem.
Mint ahogyan azt magamban lejátszottam, az ajtó valóban kitárult, ő pedig ott állt a túl oldalon és engem nézett, egyik kezében egy hatalmas puskával.
-Egy nyikkanást se! Valaki itt van, megkell néznem ki az! Ha meg mersz szólalni, neked annyi. Megértetted?-mondta a dühtől remegve, kissé eszelősen.
Válaszként bólintottam, ő pedig konstantálva, hogy eléggé rám ijesztett, becsapta az ajtót magamra hagyva. Nekem meg csak szüntelenül egy mondat járt a fejemben. Jobban mondva egy mondat foszlány: "valaki itt van...". Mi van ha nem valaki, hanem valakik vannak itt? Mivan, ha megtaláltak? Magamban imádkoztam, hogy bárki is legyen az, aki odakint van, szabadítson ki. Soha, semmit nem kérek többé, csak azt, hogy szabadítsanak most ki. Az erőm egyre fogy, nem tudom, meddig birom még.
-Valaki segítsen-suttogtam, a földre kuporodva.
Odakintről lövéseket hallottam. Vége. Bárki is volt az ajtó túl oldalàn Anonymussal, meghalt, őt is lelőtt, ahogyan Igort.
-Haló! Van itt valaki?-hallottam egy idegen női hangot-haló!-kiabálta tovább.
-Itt vagyok! Itt vagyok bent!-vettem magamon erőt és visszaordibáltam neki.
-Jézusom! Rendben van! Tartson ki, hívok segítséget, csak tartson ki!-szólt.
-Rendben-mondtam mosolyogva, majd a boldogságtól megkönnyebülve hunytam le a szemeit. Szépen, lassan csukódtak le, majd már nem hallottam, éreztem semmit. Csak megnyugvást és boldogságot.
Valaki rám talált.