Kastély a tükör mögött

Az új világ

Igen. Biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben. Nem voltam ideges vagy ijedt. Körülnéztem és, miután a kézcsípéses álmodom-e teszttel biztosítottam magam, hogy nem csak képzelgek, egy erdőben lyukadtam ki. Habár ez az erdő nem éppen olyan volt, mint amiket eddig láttam.

A fák nagyon magasak voltak és sűrű lombúak. Alig volt egy-egy kis hely, ahol a napfény besütött. Ennek ellenére rengeteg virágot láttam a fák tövében vagy éppen kisebb kövek körül. Síri csend honolt. Nem hallottam semmi zajt vagy neszt sem.

Sokat voltunk a szüleimmel táborozni, ezért tudtam mit kell tennem. Lassan elkezdtem ballagni abba az irányba amelyet jónak gondoltam. Nem is tudom mennyi idő telt el, de olyan tíz perc múlva, egy patak csordogálására lettem figyelmes. Megszaporáztam a lépteim, és hamarosan el is értem a célállomásom. Jól füleltem, tényleg egy kis folyam szelte át az erdő ezen szegletét. Közelebb léptem a vízhez, ami olyannyira tiszta volt, hogy a legkisebb követ is láttam az alján. Szomjas voltam, és mivel biztos lehettem benne, hogy iható a víz, letérdeltem a partra, és a két tenyeremet összetéve mertem ki egy kicsit.

Miközben iszogattam, hirtelen egy kis béka ugrott ki a kövek közül. Piros szeme és égszínkék hátszíne volt. Farkasszemet néztünk egymással. Pár perc múlva fogta magát és tovaszökkent, ami azért volt érdekes, mert óriásiakat pattant a földről, kék színű tündöklő porfelhőt hagyva maga után.

Miután végeztem, elgondolkodtam, hogy mitévő legyek. Telefon nem volt nálam, és ha lett is volna amúgy sem tudtam volna használni, mert ki is tudna telefonálni egy erdő közepén? Nem volt más választásom hát, valamerre tovább kellett mennem. előszedtem minden erdőjáró tudásomat és elindultam a patak folyásának irányába, hátha találok egy kisebb várost, falut, vagy akármit, ami segíthetne megértenem, hogy miért és hogyan kerültem ide.

Hogy mit ne mondjak, nem volt kellemes papucsban és pizsamában gyalogtúrázni egy ismeretlen erdő közepén, de nem volt más lehetőségem. Nagyjából egy óra teltek el így barangolva, mikor nagy örömömre egy ösvényszerű útszakaszra nem találtam. Eléggé ki volt már járva, de ezt nekem most pont jól jött, mivel azt jelentette, hogy járnak errefelé emberek.

Rátértem hát a csapásra, és azon folytattam tovább utamat. Mentem és mentem ameddig csak bírtam, de végül muszáj volt megállnom pihenni. Az út mellett egy kisebb fa állt, ami alatt teljes árnyék volt. Tökéletes hely volt a pihenésre. Leültem hát a fa tövébe és megtöröltem izzad homlokom, és vettem pár mély lélegzetet. A fejem fölött, a fában, egy odú bejárata húzódott. Apró csiripelések hallatszottak ki belőle. Felálltam és belenéztem az aprócska lyukba. Három icipici szempár, három fióka pelyhes kis buksija, köszönt vissza rám. Érdeklődve néztek engem, de nem féltek. Mintha tudták volna, hogy nem akarom őket bántani. Elmosolyodtam.

Nem tartott sokáig ez a megható pillanat. A kis madárkák egyszer csak összerezzentek, valami megrémítette őket. A bozótos mellettem mocorogni, reszketni kezdett. Odafordultam, és lassan hátrálni kezdtem az ellenkező irányba. Egyre csak hangosabb és hangosabb zajok szűrődtek a bokrok felől, én pedig egyre csak hátráltam és hátráltam. Végül két vöröslő szempár kezdett előbújni a rengetegből.

Elállt a lélegzetem, a szívem zakatolt, ledermedtem a félelemtől. Egy hatalmas medveszerű szörnyeteg cammogott egyenesen felém. Vicsorogva a fogát villogtatta, morogva és agresszíven közelített irányomba. Nem késlekedhettem, erőt vettem magamon és futásnak eredtem, bele a sűrű erdőbe. Futottam, ahogy csak bírtam, közben a hátam mögött hallottam, hogy üvöltözik a fenevad. Nem bírtam és egy jó hangosat sikoltottam segítségért, de nem nagyon reménykedtem.

Elértem egy nagy kőfalat az erdőben. Széltében nem láttam mást csak több méter magas sziklafalat. Vadul kapkodtam a fejem és gondolkodtam mitévő legyek, de nem volt kiút utolért a bestia. Teljesen neki hátráltam a kőfalnak és sírni kezdtem. Arra gondoltam, hogy soha többé nem láthatom édesanyám.

Már alig volt köztünk egy méter, amikor hirtelen egy hangos kiáltás parancsot adott.
-FEKÜDJ!
Azonnal engedelmeskedtem a hangnak. Lehasaltam a földre és csak a fejem emeltem fel, hogy lássam mi történik. Az egyik fa tetejéről egy fiú ugrott le egyenesen közém és a vadállat közé. A nap fénye a szemembe sütött emiatt nem láttam tisztán az arcát, de egy dolgot biztos észrevettem rajta, az aranyszőke haját.

A szörny éktelen haragra gerjedt és két lábra egyenesedett fel. A fiú hadonászni kezdett a kezével és egy szempillantás alatt egy lándzsa termett benne. Nekirohant a bestiának és beledöfte a karjába. Az állat fájdalmában felüvöltött, majd hátraarccal elfutott vissza az erdő sűrűjébe.

Csak tátottam a számat. Odalépett hozzám és mosolyogva a kezét nyújtotta, most már szemtől szembe láthattam. Aranyszőke haja mellé mélykék szeme társult. Bőrből készült öltözék volt rajta és egy oldaltarisznya. A füle pedig hosszúkás és nagy volt, ezt leszámítva teljesen normálisnak látszott.
-Jól vagy? - kérdezte, és finoman felsegített.
-Igen. Köszönöm, hogy megmentettél. - Eközben leporoltam magam, amennyire csak tudtam.
-Igazán nincs mit. Viszont ezek szerintem te nem vagy idevalósi. Mindenki tudja, hogy errefelé sok a welbár.
-A micsoda? Welbár? Mármint az a valami ami megtámadott? - Néztem felhúzott szemöldökkel.
-Igen. Ezek a szörnyek uralják a nyugati erdőket és nem ajánlatos párzási időszakban zavarni őket, ami éppen most van. - tájékoztatott a fiú.
-Értem....Áuuu! - a lábamra néztem és láttam, hogy van rajta egy jó nagy horzsolás.
-Úgy látom megsérültél. Gyere elviszlek a falumba. Ott a papnőnk majd ellátja a sebed. Támaszkodj addig rám.
Mivel kedvesnek és segítőkésznek tűnt nem gyanakodtam, hogy esetleg bármi rosszat akarna nekem.
-Rendben. Köszönöm... Még egyszer.
Azzal átkaroltam a vállát és elindultunk.