Megara 2.-Rabságban[SZÜNETEL]

4.fejezet

Január 17. szerda

Már egy hete a Pokolban...

Utólag megtudtam Uriel-től,hogy az angyalkard az egyetlen fegyver,ami nyomot hagy a látókon.És ezt rendszerint be is mutatja.A ruháim már csak darabokban lógnak rajtam.Volt amelyik leégett rólam és olyan is amit szét vagdosott Uriel.De legalább a székből kikerültem.Most azonban a falról lógok,kezeimen bilincsel.

Annyi ennivalót kapok csak,hogy életben maradjak.A vízzel is ugyanígy van.Uriel minden nap "játszik" velem és egyre kevesebbet szólok be neki.Jó azért néha az arcába köpök és olyasmiket mondok,hogy :Kapd be! de ez mellékes.

A többi angyal szerintem már kívülről fújja,hogy milyen a sikításom.

És a sérüléseimről is mondjak valamit.A karomon a vágás még mindig nem gyógyult be és szerintem nem is fog.Néhány napja Uriel betörte az orrom,de az szerencsére meggyógyult,de a vérem még mindig az arcomra van száradva.A bordáim kilátszanak a szakadt ruháimból és sose voltam még ilyen sovány.Néhány angyalpengés vágás az arcomon is díszeleg,meg úgy általánosságban szinte mindenhol rajtam.

A fájdalmat kezdem megszokni több kevesebb sikerrel.

Két napja Uriel eltörte az egyik karomat,ami most rosszul forrt össze.Legyengültem az élelem- és vízhiány miatt.De még mindig kitartok amellett,hogy nemsokára megtalálnak.Apu már biztos nagyon keres,ahogy Henry is.

Tudom,hogy nemsokára megtalálnak és véget ér ez a szörnyű rémálom.De addig ki kell bírnom.Tudom,hogy Uriel nem fog megölni.Azért tart,hogy kínozhasson.

A szokásos lépéseket hallottam a lépcső felől.

-Már hiányoltalak.-gúnyolódtam.-Azt hittem ma már nem is jössz.-vigyorodtam el fájdalmasan.Az angyalkard az arcomat is végigsértette.

-Nyugalom itt vagyok,kedvesem.-vigyorgott rám szadistán.Elkezdte letörölgetni az angyalpengéről a tegnapi véremet.

-Nem akarsz beújítani?Az a kard már olyan unalmas.-kötekedtem.Nem tudom mi ütött belém,hogy már ilyeneket hordok össze.Már nem nagyon maradtam épelméjű.

Még mindig a kínzó asztalnál kutatott.

-Csak nem megint áramot akarsz,kedvesem?-nézett hátra a válla felett.

Keserűen felnevettem.

-Az is unalmas.-kész,tényleg elment az eszem.

Uriel is észrevette,hogy valami nem stimmel velem,mert elkezdett bámulni.A homlokát ráncolta és eltűnt a démoni vigyora.

-Mi történt veled?-kérdezte komolyan.

-Semmi.-nevettem fel megint.-Igazán megszabadíthatnál már a szenvedéstől és megölhetnél.

Nagyon szükségem lett volna már a megmentőimre.De ők nagyon nem akartak megérkezni.És az agyamnak nem tett jót az a rengeteg fájdalom amin keresztülment a testem.

-Nem moshatnám le magamról a vérem?-kérdeztem oldalra döntött fejjel.A kezeim amik a falhoz voltak bilincselve teljesen elzsibbadtak és alig éreztem őket.A lábaim épphogy a földet érték,így rájuk tudtam támaszkodni.

-Bocs de nem.-fordult vissza az asztalhoz Uriel.

Ránéztem a karomon végighúzódó vastag vágásra és csak bámultam és bámultam.Vajon mindenem ilyen lesz,mire megtalálnak?Az is lehet,hogy az idegeim nem bírják tovább és egyszerűen meghalok.De még ha ki is szabadítanak.Az egész életemet így fogom leélni?Ezzel a vágással a karomon?

Uriel egy tűzgolyót tartott a kezében és közelebb lépett hozzám.

-Komolyan?Felgyújtasz?Ez olyan uncsi.-röhögtem mint egy eszement.