Megara 2.-Rabságban[SZÜNETEL]

5.fejezet

Február 10.szombat

Vajon mennyi napja döglődök itt,a redvás cellámban?Az időérzékem teljesen elmúlt és már összefolynak a napok.Amikor néha meglátom magam,nem is ismerek rá a lányra aki rám bámul.

Rémisztő lettem.Összetört.Sebhelyes.De még mennyire sebhelyes...

Abban sem vagyok biztos,hogy még épelműnek számítok-e.

Van olyan nap,hogy csak fekszek a cellám koszos padlóján és a mennyezetet bámulom.A mai nap is ilyen.Ilyenkor végiggondolom az emlékeimet.

Hogy mennyire jól éreztem magam,amikor a kedvenc zenéimet hallgattam.Milyen boldog voltam,amikor Henry végre megcsókolt.Milyen szabad voltam.Milyen önálló.Milyen életvidám.

És ez lett belőlem.Egy roncs.Nemcsak testileg de lelkileg is.

Már nem is gondolok arra,hogy mi lesz amikor megtalálnak.Mert nem lesz olyan,hogy megtalálnak.Ezt elfogadtam.Próbálom a jó dolgokat nézni,ami jelen esetben nem valami könnyű feladat.

-Ready to gooo...-motyogtam magam elé "énekelve". A fülemben még mindig hallom a zenét és a lábam a ritmusra dübög.Ezek az én boldog pillanataim.Amikor bevillan egy zene amit annyiszor meghallgattam,hogy kívülről fújom a szövegét.

A szokásos lépteket hallottam a lépcső felől,de nem fordultam oda,hogy megnézzem a látogatóm.10 óra van.Hogy honnan tudom ezt?Uriel mindig pontban 10 órakor jön kínozni engem.

-Szia kedvesem.-lépett be a cellám ajtaján.

Nem vettem a fáradságot,hogy felálljak a földről.

-Na,gyere csak szépen.-mondta finoman,majd a karomnál fogva felhúzott a földről.Beültetett a székembe,de nem bilicselt oda.Megszokta már,hogy nem akarok elszökni.Ilyenkor általában csípősen vissza szoktam vágni,de most valahogy nem ment.

-Mi a baj?-nézett rám összeráncolt homlokkal.-Elvitte a cica a nyelvedet?

-Nem.-nyöszörögtem rekedten.A vízhiány megtette a hatását.

Visszafordult az asztal felé és tovább nézegette a kínzóeszközöket.

-Ma mivel akarsz játszani?-kérdezte finoman.Az utóbbi időben egész kedvesen beszélt velem,amit nem tudtam hova tenni.

-Nem lehetne a sokkoló?-kérdeztem rekedten.Megköszörültem a torkomat.-Az kevésbé fáj.

-A sokkoló.-motyogta maga elé Uriel és felemelte a sokkolót.Ezzel a lépésével meglepett.Talán az angyaloknak is van szívük?

Uriel észrevette a meglepett kifejezésem,mert halványan felnevetett.

-Ne szokj hozzá,hogy kedves vagyok!-figyelmeztetett.

Odalépett,majd a bőrömhöz nyomta az eszközt.Szinte meg sem éreztem az áramot.Ez volt az első nap,hogy nem sikoltottam.

-Elromlott?-húzta össze a szemöldökét Uriel.

Erőtlenül vállat vontam.

Uriel eldobta a sokkolót és felvett helyette valamit az asztalról.Egy vasdarabot tartott a kezében,aminek az oldalából tüskék álltak ki.Ez valami új...

A fegyvert a tűzbe tartotta,én meg tudtam mi lesz a következő kínzás.

-Neee.-nyöszörögtem és elfordítottam a fejem.Nincs is rosszabb,mint amikor égő vasat nyomnak a bőrödhöz.

A "hatalmas" menekülési kísérletem kimerült abban,hogy erőtlenül lecsúsztam a székről és a földön mászva próbáltam menekülni.Uriel azonnal mellettem termett és felemelt.Közben elégedetlenül ciccegett.Visszaültetett a székbe,de most oda is bilincselt.

Elém lépett,kezében az izzó fegyverrel.

-Ez most nem hagy nyomot.-mondta majd elkezdett ütni a fegyverrel.

Hát most tényleg ordítottam.És ez még enyhe kifejezés volt.Az egy hónapnyi koplalás miatt nem sok energiám maradt,mégis rángatóztam és ordítottam,próbáltam menekülni.

Mire Uriel végzett velem,megint csurom vér lettem.Felemelt a székről és a cellám sarkába lökött.Becsapta maga után az ajtót.

Ott maradtam a sarokban kuporogva és sírtam is volna,ha lettek volna könnyeim.

Március 18.vasárnap

Három hónap...

Ennyi ideje szenvedek.

Többször is megpróbáltam véget vetni az életemnek,de Uriel mindig megakadályozott.

Az emberek az ilyenekhez imádkoznak...A gyilkosoknak...A kínzóknak...

A látók és a kaszások se jobbak igaz,de mi legalább nem vagyunk álszentek.Mi nem állítjuk magunkat se kedveseknek,se önzetleneknek.

Lopunk,csalunk,hazudunk.Mindig mentjük a saját bőrünket.Ezért is értem meg,hogy nem keresnek.Hogy nem akarnak megmenteni.

Fontosabb a saját életük,mint az enyém.

Ezt elfogadom.Az igaz,hogy én biztos nem ezt csinálnám a helyükben,de attól még elfogadom.

Igazából nagyon érdekes a cellám fala.Minden nap csak azt bámulom.Mindig újabb és újabb dolgokat fedezek fel benne.Például az egyik repedés majdnem olyan,mint egy szív.

A rengeteg ordítástól elment a hangom és már 3 hete meg sem szólaltam.Arra se emlékszem,hogy milyen a hangom.

Arrébb másztam a sarokból,ami a kedvenc helyem volt és felemeltem a kanalat,amit nem tudom miért kaptam.

Ezzel vajon megtudnám ölni magam?

Elgondolkodva forgattam a kezemben az evőeszközt.

Valamiért elfogok a düh és a falhoz vágtam a kanalat,ami csörömpölve a földre hullt.Milyen fura hangja van...

A semmiből robbanás hangja tört fel.Az egész épület elkezdett remegni.A plafonról potyogott a vakolat.

-Mi a...-szólaltam meg rekedten.

Valamelyik balfasz angyal felrobbantotta a fegyvertárat?Kinézem belőlük.

Nagyon füleltem.

Fentről kiabálások hallatszódtak,de nem értettem,hogy mit mondanak.Puskák dörrenését hallottam.

Valami gyakorlatot tartanak?

Hallottam ahogy a golyók záporoznak a levegőben.Szörnyű kiabálások.

Összehúztam a szemöldököm.Valamelyik angyal fellázadt?

Valami lebukfencezett a lépcsőn és odakaptam a fejem.

Egy angyal holtteste volt az.A szívénél egy lőtt seb tátongott.Vajon a lázadók lejönnek hozzám is?Izgatott lettem.Talán megölnek és véget ér a szenvedés!

Lábak dobogása zengett.Mennyien vannak?

Még több fegyver sült el.Hallottam ahogy a testek a padlóra csapódnak fölöttem.

Még egy hatalmas robbanás hallatszott és a cellám megint megrázkódott.Az asztalon heverő kínzóeszközök a földre potyogtak.

Gránátok?Mi a szar?Valaki komolyan gránátokkal jött az angyalok ellen?

A kiabálások és lövések zaja kezdett elnémulni.Egyre kevesebb hangot hallottam.Már is vége?Jól felkészültek a lázadók...

Dobogást hallottam a lépcső felől.

Ennyi.Most megtalálnak és lelőnek.Vége a szenvedésnek!El sem hiszem.Hátat fordítottam az ajtónak.Nem akartam a gyilkosom szemébe nézni.

Összekuporodtam és vártam a lövést.

A dobogás elhalt és az illető leért a cellám elé.Egy csattanást hallottam,mintha valami leesett volna a földre.

-Megara?-súgta az illető olyan halkan,hogy alig hallottam meg.Lefagytam,ugyanis ez a hang nagyon ismerős volt.

Lassan hátrafordultam.

Belebámultam azokba a gyönyörű szürke szemekbe.

-Henry?-kérdeztem elhalva.