Új életem South Parkban.

Telefon.

- Kathy! -Hallottam meg, egy számomra túl jól ismert hangot.

Kinyitottam a szemem, és körbe néztem.
Egy kórházban voltam...

- Uram, Teremtőm! - fogta meg a fejét az a bizonyos hang. Leila állt mellettem, könnyes tekintettel. - Hála Istennek hogy fel keltél! Hogy érzed magad?

Kellőképpen szarul. Akartam mondani, de ehelyett egy kellemesebb verziót választottam.

- Megvagyok... - préseltem ki magamból, majd lassan, de biztosan felültem.

- Ms. Hart! Látom felkelt. - Jött be egy orvos a szobába. - Szeretnék még egy gyors vizsgálatot tartani, és ha minden rendben, akkor haza mehet. - mosolygott rám. - Emlékszik hogy mi történt az ájulása előtt?

- Igen.
- Eltudná mondani?
- Egy medve támadt meg...

Dióhéjban elmeséltem a történteket. Az orvos figyelmesen hallgatott, de Leila a történet közepén kiment mondván, hogy; ő ezt még hallgatni sem bírja.

- Értem. - Nézett le a kórlapomra. - A sérülései szerencsére nem olyan komolyak, mint amennyire látszik. Két bordája megrepedt. Talán a jobb karja az, ami komolyabb. A alkarja izomrost kötegei nagy arányban károsodtak. A kisebb sérüléseit elláttuk. - Mondta, majd odajött és elkezdett vizsgálni.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

- Rendben. Végeztünk. - Nézett rám. - Minden rendben. Viszont, a vérnyomása kellőképpen magas. Most haza mehet, de próbáljon meg nem idegeskedni. Legközelebb, amikor bejön akkor is megmérjük a vérnyomását. Ha nem csökken, számítson egy gyógyszer feliratására. Rendben?

- Értem. Köszönöm. - mondtam, majd a takarót letolva magamról, konstantáltam hogy még mindig a ruhámban vagyok. Kifordultam, majd felálltam.

- Óvatosan! Ne kapkodjon. - mondta, majd elindult az ajtó felé. - Jobbulást, és szép estét! - már majdnem kiment, amikor a Doki után szóltam.

- Doktor úr!
- Igen?
- Megtudná mondani, mennyi az idő?
- Oh - néz rá a karórájára - 20:30.
- ...Köszönöm. - válaszképpen csak bólintott, majd kiment.

Visszaültem az ágyra, majd szemlélőre vettem a kezem.
Megmozgattam az ujjaimat, amik sajogva válaszoltak a kellemetlen mozdulatra.

- Kate! Jól vagy? - jött be a szobába Leila. Válaszként csak bólintottam.
Felálltam, majd elkezdtünk készülődni.

Már kifelé tartottunk, amikor eszembe jutott valami;
- Leila! - szóltam nevelőanyámra, aki kérdő tekintettel fordította felém szépen ápolt arcát. - Apával... Beszéltél vele?

- Igen. Tudja hogy megsérültél. Amikor kimentem felhívtam, de bár ne tettem volna. Rendesen megijesztetted! - Nevetett fel kínosan.

- Sajnálom, hogy aggódnotok kellett. - Mondtam halkan, majd a fehér csempén lépkedő lábamat kezdtem nézni.

- Oh! Majdnem elfelejtettem. - Mondta, majd a bézs színű kabátja zsebéből előhúzta a telefonom. - A barátaid odaadták nekem, amikor beértem. Ne félj, nem néztem bele, ki van kapcsolva. - Mosolygott rám.

- Köszönöm. - Elvettem a készüléket a kezéből, majd azzal a lendülettel zsebre is vágtam.

Az kocsihoz vezető út hátralévő része szótlanul telt. Nekem nem volt kedvem feleslegesen jártatni a számat, Leila meg szerencsére ezt talán észre vette, és ő sem kérdezgetett.

Amikor haza értünk, már mindenki otthon volt. Nagy örömömre...

Mindenki aggodalmas tekintettel meredt rám, ami nem meglepő, ugyan is a kezemen kívül az arcom is gazdagodott egy pici rózsaszín (?) sebtapasszal, meg a szemöldököm is egy apró sebbel -ne kérdezd, hogy sikerült, lövésem sincs...-.