Angyal szárny, Démon szív /BTS NAMJIN FF / KIS SZÜNET, HAMAROSAN FOLYTATÁS!

1. Ennyit a nyugodt életemről

*Jin*

- Rendben, értem. Bármi más kell? - kérdeztem a vállammal a fülemhez szorított telefonból beszélő Jungkookkot.
- Nem, köszönöm Jin-hyung. - mondta, majd csippanás jelezte a hívás végét.
Megálltam egy percre, hogy lerakva a nálam lévő zacskókat szabaddá tegyem kezem, és elrakhassan a telefont.
Már esteledett, fáradtan néztem végig az esőtől csillogó utcán, Kooknak miért most kellett rájönnie, hogy holnapra tortát akár sütni, egy barátja születésnapjára? Persze, ő nem tudja mi kell hozzá, ezért én menjek vásárolni?
Tettem fel magamnak az irónikus kérdést.
Komolyan olyan mint egy kisgyerek, pedig már 20 éves.
Yoongi, pedig inkább meghal minthogy eljöjjön segíteni.
Miért is kellett elválalnom, hogy velük éljek?
Egyszerűen fogalmazva Jeon Jungkook az unokatestvérem, a szülei vidéken laknak és mivel ugyanarra az egyetemre jár mint én ezért megkértek, hogy had lakjon nálam Kook, és, hogy Min Yoongi, hogy került ide?
Na az már kissé bonyolultabb, a fiút még  másodikos gimnazista koromban ismertem meg, nagyon rossz volt a kapcsolata a családjával, mivel ők jogi pályára szánták, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, sokkal inkább a művészet felé hajlott.
Mire egyetemista lett, egyszerűen hozzá vágtak egy halom pénzt, aztán azt mondták csináljon amit akar, mivel jó barátok voltunk felajánlottam, hogy költözzön hozzám, hiszen egy viszonylag nagy házban lakom az egyetemhez közel.
Sietve indultam tovább, ha még ma főzni is kell, akkor jobb lenne, ha hamar haza érnék.
Szöul zsúfolt utcáin nem volt egyszerű a közlekedés, főleg este felé, amikor mindenki munkából sietett haza, nem igen foglalkozva a körülötte lévőkkel, valószínűleg így történhetett, hogy azt egyik pillanatról a másikra, egy csikorogva fékező taxi előtt találtam magam.
Teljesen lesokkoltam, és mozdulni sem tudtam, csak néztem ahogyan a kocsi felém száguld, nem fog tudni megállni, meghalok, futott át a gondolat az agyamon.
Aztán már csak hirtelen egy nagy fényt láttam, és éles fájdalmat éreztem.
Picsába.

*Namjoon*

- Rendben. - mondta a rendőr, majd elrakta kis füzetét. - Ebben az esetben, mivel ön csak utas volt, nem veszem őrizetbe.
- Értem. Akkor én megyek is, megtudná mondani melyik kórházba szállították a sebesültet? - kérdeztem elgondolkodva.
A rendőr már egyik társával beszélt meg valamit, de kérdésemre hátra szólt.
- Az Akáctéribe, az van a legközelebb.-mondta, majd fordult is vissza társához. - Kim Seokjin a neve igaz? Életkora? Írj fel mindent.
Sietve indultam az említett helyre, arra számítottam nem ad választ, de úgy látszik fontosabb dolga akadt, mint ezzel foglalkozni.
Tudtam az utat, mivel a közelben laktam, a kórház pedig alig tíz perce volt az eset helyétől, szerencse, gondoltam magamban, majd idegesen beletúrtam lilás tincseimbe.
Ezeket is már újra kéne festeni kezdenek fakulni.
Azt hiszem a mai életem legrosszabb napja, nem elég, hogy még az egyetemről is kirugtak, vagy, hogy Minho szakított velem, de még sikerült olyan taxit is fognom ami az első kanyarban balesetet okozott.
Kim Namjoon, hogy lehetsz ilyen kibaszott szerencsétlen? Kérdeztem magam.
Pedig ma bulit terveztünk a haverokkal, sóhajtottam.
- Jó estét, milyen céllal érkezett? - kérdezte a portás, mikor a kórházhoz értem.
- Látogató ként. - mondtam, majd felidéztem a két rendőr beszélgetését. - Rin Sekhoihez. - mondtam.
- Tessék? - kérdezett vissza. - Oh már látom, Kim Seokjin igaz? Alig húsz perce hozták be, nem hiszem, hogy látogatható. - mondta.
- Igen, ő az, és akkor legalább azt megtudná mondani, hol találom?-  kérdeztem gyorsan.
- Az ötödik emelet, sürgöségi osztályon. - válaszolt az idős férfi.
-Köszönöm. - kiabáltam vissza a folyosó végéről.
Miért jöttem ide?
Tettem fel magamban a kérdést.
A rendőrök már hívták a hozzátartozóit, én pedig igazából csak egy szemtanú vagyok.
Mégis rögtön ide siettem.
Megráztam a fejem, ez most mindegy, érdekel, hogy, hogy van.

*Jin*

Fények, furcsa fények vettek körül, és mintha emberek mozogtak volna.
Egypár szó foszlányt is sikerült elkapnom, olyanokat minthogy, a feje, vagy, hogy :nem, túléli, ezeket nem most szerezte és végül egy olyat :szerencsés.
Ez azt jelenti nem halok meg?
Kérdeztem az engem körülölelő semmit, de az meg sem rezzent, és én nem találtam választ.
Aztán egy szúrást éreztem, és a fények helyét lassú, mámorosan hömpölygő feketség vette át.
Kiabálni akartam, de mozdulni sem tudtam, magávalragadott a mesterséges álom.

*Namjoon*

Már több mint egy órája ültem a kórház folyosón hírekre várva, miután megérkeztem, hamarosan csatlakozott hozzám két másik fiú is, rövid beszélgetésünk alatt kiderült, hogy a lakó társai, valami Jeon az egyik, aki végig sírt, a másik komolyabb mentazöld hajú fiú nevét nem jegyeztem meg.
- Elnézést! - hallottam meg egy tárgyilagos hangot, mire a két fiúval egyszerre kaptuk fel a fejünket, egy orvos állt előttünk, fehér köpenyben, kis füzettel a kezében.
- Önök hozzátartozók igaz? Feltehetek egypár kérdést? - kérdezte.
- Mi van Jinnel?! - kérdezte szinte kiabálva a sírós fiú, mire a másik csak a fejét rázta, látszott rajta, hogy ő is aggódik, de tudta, hogy ez nem ér most semmit.. Talán..
- Maradj Jungkook. - mondta neki, majd az orvos felé fordult - Persze.
- Maguk lakótársak igaz? - kérdezte az orvos, engem figyelembe sem véve, szerencsére, így legalább nem küld el.
- Igen. - bólintott a kérdezett. - Mióta az egyetemet kezdtük azóta vele élünk, de én már középiskola óta ismerem.
- Értem, van bármi közölni valójuk amit tudnunk kéne a további ellátásához? - kérdezte az orvos.
- Nem. - mondta a kisebb fiú.
- De. - vágta rá a menta. - Egy pillanatra arrébb mehetünk? - nézett az orvosra, mire az bólintott.
- Előtte mondja meg mi van Jinnel! - állt fel hirtelen a Jungkooknak szólított.
- Egyenlőre semmi komoly, valószínűleg csak a fejét ütötte be. - itt elhallgatott, aztán újra megszólalt. - Van még egypár sérülése a karján, és az oldalán, de egyenlőre nem tudjuk, hogy most szerezte e őket, első ránézésre legalább egy hetesnek tűnnek. - fejezte ba, majd a menta után indult.
- Akkor Jin-hyung túléli. - sóhajtott fel a mellettem maradt srác, majd, talán a megkönnyebbüléstől újra könnyekben tört ki.
- Hé, hé, semmi baj, már rendben lesz. - próbáltam nyugtatni, de hát ebben sosem voltam jó.
Tíz perc után a fiú végre abba hagyta a sírást, majd piros szemekkel felém fordult.
- Amúgy te ki vagy? - tette fel valószínűleg az első eszébe jutó kérdést.
- Kim Namjoon. - mondtam. - De ezt már mondtam, amúgy elfelejtettem a neved. - vakartam meg kínosan a tarkóm.
- Jeon Jungkook, nem ismersz egy Kim Taehyung nevű fiút? - csillant fel a szeme.
- Bocs, de nem, elég gyakori név. - mondtam mosolyogva.
- Igen, tudom, Jin is Kim. - bólintott. - Amúgy te honnan ismered? - kérdezte.
- Őm, hát.. - gondolkodtam el, mit mondjak? Végül az igazság mellett döntöttem.
- Én utaztam a taxiban ami elütötte.
- Értem. - szóltalt meg egy rövid idő után, elgondolkodtam, hogy én a helyben most, hogy érezném magam, de végül feladtam, végülis nem az én hibám a baleset, bár hogyha azt nézzük, hogy én mondtam, hogy erre jöjjön a taxi, vagy, hogy...
- Kim Seokjinhez jöttek? - hallottunk meg hirtelen egy hangot, mire Jungkook azonnal felugrott, és a folyosón bekanyarodó orvoshoz sietett.
- Igen! Hogy van? Láthatjuk? - kérdezte sietve.
- Már elindultak vele a műtőböl, a harmadik emeletre viszik, a huszonötös kórteremben. - összenéztem Jungkookkal, majd felpattantam székemből.
- Menjünk!

Na itt is lenne az első rész, amolyan bevezető lenne a történethez, remélem tetszett, várom a véleményeket, kommenteket, hamarosan hozom a második részt!

Híja
T.Csenge ^^