Angyal szárny, Démon szív /BTS NAMJIN FF / KIS SZÜNET, HAMAROSAN FOLYTATÁS!

3. Sors? A fenét!

*Jin*

Unottan néztem ki az ablakon át.
Tél volt, de hónak nyomát sem lehetett látni, pedig már vártam.
Azonban az eső esett, méghozzá kitartóan, és durván. Hangja akár mintha kalapáccsal ütnék az ablakot.
Már három napot töltöttem el a kórházban a baleset óta, és lassan kezdtem teljesen belefáradni a semmit tevésbe, és a gyógyszer szagú levegőbe, mindig is irtóztam a kórházaktól, talán gyermekkori élményeim, talán későbbi tapasztalataim miatt.
- Hé, Jin. - hallottam meg Yoongi hangját az ajtó felől.
- Szia. - köszöntem a belépő fiúnak.
- Hogy vagy hyung? - kezdte a szokása napi kérdéssel.
- Hát, mondhatjuk jobban. - mosolyodtam el.
- Ennek örülök, hoztam valami normális kaját. - rakott le az ágyra egy műanyag dobozt. - Nem lehet valami jó az itteni.
- Köszönöm, tényleg nem öt csillagos az már biztos. - mondtam.
- Mondtak valamit azóta az orvosok? - nézett rám.
- Nem sokat, egyfolytában kérdezősködnek. - hajtottam le a fejem, nem tudok Yoongi szemébe nézni.
- Jin. - éreztem, hogy az ágyam szélére ül, de nem néztem oda.
- Jin. - szólított meg újra.
- Jin, ők talán tudnának segíteni. - mondta halkan.
- Bezárnának, és gyógyszereket tömnének belém. - szólaltam meg. - Emlékszel? Legutóbb is ez volt, a végére csak rosszabb lett, élő hulla voltam, szégyen Kookie meg azt sem tudta mi történt, nem akarom ezt az egészet mégegyszer.
Láttam Yoongin, hogy nem tud mit mondani.
Értette, hogy miről beszélek, de segíteni akart.
- Nagyon megbecsülöm, hogy foglalkozol velem, tudom, hogy ez nagy fáradság, de nem tudsz most mit tenni. - mondtam halkan.
- Értem. - bólintott, de láttam rajta, hogy fáj neki ezt hallani.
- Olyan sokat változtál. - bukott ki belőlem hirtelen a szó. - Amikor megismertelek, még ha kényszerítenek se foglalkoztál volna másokkal, most meg..
- Kivétel vagy rendben?! - vágott a szavamba, mintha csak megszeretné védeni a régi énjét, mondva, semmit sem változott.
Egy pillanatra mindketten elhalgattunk.
Ezer és ezer gondolat férkőzött fejembe, szégyen az életem miatt, és, hogy ő próbálkozik segíteni nekem, én pedig nem teszek semmit, dühös is voltam, mivel szörnyű volt látni, hogy, hogy szenved, de olyan volt mintha meglennék kötve, nem tudtam oda lépni hozzá.
- Amúgy. - törtem meg a csöndet.- Mi van az iskolával? Minden rendben?
- Igen. - húzta el a száját. - Bár.. Túl fárasztó, és nincs alvás órám.
- Pedig abból te tartanád a rekordot igaz? - nevettem el magam.
Nagyjából ennyi volt a beszélgetésünk, Yoonginak indulnia kellett, nekem meg pihennem. Miután elment hanyadt dőltem az ágyon, és a szürkés plafont fürkésztem.
Egy nővér jött be, megkérdezte van e valamire szükségem, aztán ő is elment.
Megint nyílt az ajtó, mivel éppen üzenetet írtam, így csak szemem sarkából láttam a jelenetet, valami lila foltot véltem felfedezni.
Elmosolyodtam, akkor mégis látom újra. Igaz is, hiszen mondta, hogy lehet meglátogat.
Felnéztem.
- Namj... - kezdtem azonban felismerve a belépő személyt belém fagyott a szó.
Nem Namjoon volt, és még a haja sem volt lila, csak a kalap amit a fején viselt.
- Helló drága Seokjin, régen láttalak. - szólalt meg, hideg, mély hangján , amerikai akcentussal, szemében a szokásos, gúnyos fényt véltem felfedezni egy pillanatra.
- Bármit is akarsz felejtsd el, én már nem ismerlek téged! - mondtam, próbálva elhatározottságot sugallni, de hangom megremegett.
- Ugyan Jinnie, még nincs vége. - mosolyosott el, bár ez a mosoly jobban beillett volna vigyornak, és abból is a rosszabbik fajának. Kirázott a hideg, ahogy mégegyszer végig mért, elkaptam a tekintetem.
Ezután már csak az ajtó csapódását hallottam.
Miért kellett vissza jönnie? Azt hittem végre elmenekültem.

*Namjoon*

Gördeszkámat a padnak döntve, unottan vártam Hopera.
Késik.
Lábammal a zene ritmusát dobogtam, ami a a fejhallgatón át bömbölt a fülembe.
Bigbang, a kedvenceim.
- Nam! - hallottam meg hirtelen Hoseok hangját. Na végre.
- Csá! - köszöntem szokásos stílusunkban, majd a padra invitáltam barátom.
- Jó hírem vannak! - vágott bele rögtön.
- Van csajod? - kérdeztem.
- Neked jó hír, nem nekem. - nevette el magát.
- Felvesznek?
- Fel! - vágta rá. - Apám belement, nem volt könnyű, de igazából bír téged, tehát megoldja.
- Hát, azt hiszem inkább téged szeret nagyon, mindig is apuci egyetlen kicsi fia voltál. - nevettem fel.
- Mivel az anyám ott hagyta.. Nem igen volt mása. - vont vállat. - De nekem így tökéletes!
- Egy szép kis család vagytok, igaz? - mosolyodtam el, de közben egy kicsit fájt kimondani, hiszen nekem nincs családom már rég.
- Azt hiszem igen. - vakarta meg a tarkóját.
- Amúgy hova kerülök? - jutott eszembe mégegy kérdés.
- Valószínűleg az én évfolyamomba, hogy milyen szakra azt még nem tudom. - válaszolt.
- Rendben. - dőltem hátra, minden jól megy, nem akarok több balhét.
- Nagyon elégedettnek tűnsz. - nevetett fel.
- Most ezt neked köszönhetem. - mosolyodtam el.
- Természetes, hogy ha tudok segítek. - mondta. - Most pedig irány inni valamit!
- Rendben, de mértékkel, holnap már nekem is iskola! - figyelmeztettem Hopet, de ő csak nevetve húzott maga után, hát van ilyen.

Azt hiszem drága Hoseok barátomnak nincs sok fogalma a "mértékkel" szó jelentéséről.
Olyan mértékében holt részeg volt mire haza indultunk, hogy arra már nehéz szavakat találni.
Felvilágosítva telefonom kepernyőjét, néztem meg az időt.
0:15, hát akkor már holnap van.
- Te, hogy fogsz holnap, mármint ma iskolába menni ilyen állapotban? - érdeklődtem, bár erősen kételkedem abban, hogy Hope egyáltalán tud válaszolni.
- Amúgy szehrinktek kék. - adta tudtomra, bár azt, hogy mit is, azt már szerintem ő sem tudta.
- De nem bizorotos ám, lehet, hogy tizenketőő. - motyogta.
Tíz perc támolygás után megszólalt.
- Várj, Nam.
- Te tudsz értelmesen beszélni? - kérdeztem döbbenten.
- Persze. - nevette el magát. -Csak szivattalak.
- Na jó, most úgy itt hagylak, hogy többet fel sem kelsz! - akadtam ki, de közben már én is nevettem.
- Viszont apám kinyír ha így megyek haza. - gondolkodott el, elég rosszul festett.
- Értem én, akkor gyere hozzám. - sóhajtottam fel.
- Kösz haver. - vigyorgott rám.
- Sokkal tartozom neked. - vontam meg a vállam mosolyogva, aztán tovább indultam, egyik kezemmel deszkámmat, a másikkal pedig Hopet tartva, akinek annak ellenére, hogy beszélni tudott, a járás eléggé a nehezére esett.
A kórház előtt mentünk el, és egy pillanatra elgondolkodtam.
- Ja tényleg az angyal arcú fiú. - jutott eszembe. Meg akartam látogatni, de végül is nem fért bele a napomba.
- Tessék? - nézett döbbenten rám Hope.
- Semmi, vagyis bonyolult. - nevettem el magam.
- Oké.. Azt hiszem neked jobban megártott a pia mint nekem. - vonta meg a vállát.
- Hagyjuk. - mondtam. - Inkább siessünk mielőtt kidobod a taccsot. - tettem hozzá zöldülő fejét látva.
- Rendben. - bólintott.

Itt is lenne a következő rész,
Remélem tetszett.
Hamarosan hozom a folytatást!
A véleményeket, gondolatokat várom ^^

Híja
T.Csenge