Dictator [Átírás alatt]

5. rész

Széthasadt a fejem. Mindenem fájt. A könyökömön egy hatalmas lila foltot fedeztem fel. Igen, a lábtörlőn aludtam el. Most pedig másnaposan, rosszulléttel küzdve próbálok feltápászkodni.

Csodás. A kulcsom sehol, valószínűleg a bárban hagytam. Nem sokat gondolkoztam, lefutottam a lépcsőn és a tárgy keresésére indultam.
Az utcán is szétnéztem, hátha elejtettem útközben.
Aztán egyszercsak hatalmas ütés érte a fejemet - legalább egy baseballütő nagyságú - és összerogytam. Körülöttem minden elsötétült.

×××

Amikor kinyitottam a szememet, a fejembe nyilallt a fájdalom. Félhomály volt, és vérszag. Koszos földön feküdtem. Valami szalmadarab bökte, és csikizte a jobb oldalamat. Felülni azonban nem tudtam, mert vasláncok kötöttek a földhöz. Na szép! Milyen vendégszerető valaki.
Akármennyire is el akartam hitetni magammal, hogy csak idegesít a helyzet, valójában belül féltem. Nekem nincsenek barátaim, itt senki nem fog megtalálni. A telefonomat kezdtem keresni. A fejemet tekergettem, de nem jutottam sokra. A hideg láncok nem engedtek, egyre inkább a csuklómat dörzsölték. Fáradtan visszatettem a fejem a földre, majd azzal a lendülettel vissza is emeltem. Egy egércsontváz feküdt mellettem.
Itt már tényleg kivoltam érzelmileg.

Leptek zaja ütötte meg a fülemet. A homályban nem láttam az arcokat.
Valójában szemüveges vagyok, de kontaktlencsét viselek. Nos, a lencsék eltűntek a szememből. Ennek köszönhetően, mint a vakegér, hunyorogva forgolódtam a hangok irányába.
Az alakok az én ketrecem előtt álltak meg. Vastag rácsok választottak el a külvilágtól. Vagy mégtöbb rácstól...
Az emberek beléptek hozzám. Kulcsok csilingeltek a kezükben, miközben folytottan beszélgettek.
Levegőt is elfelejtettem venni a félelemtől.

A magasabb, egy széles vállú fekete hajú srác guggolt le mellém.
-Na, baba, felébredtünk? - kérdezte gúnyosan, majd beverte az orromat. Összerándultam volna az ütéstől, de a bilincs megakadályozott. Teljesen ki voltam szolgáltatva. Csendben potyogott a könnyem, elvegyülve a meleg vérrel, ami az arcomon lefelé folydogált.
-Hé, Ethan! Nem tudom, hogy hozzá nyúlhatunk-e.
-Ne aggódj - vigyorgott Ethan - felhatalmazást kaptam. Minden foglyot bánthatok. És a hercegnőcske sem kivétel.
Újra lehajolt hozzám, mire szorosan behunytam a szemem, felkészülve a legrosszabbra.
Hideg ajkak tapadtak a számra, mire azonnal felfordult a gyomrom.
Ethan ráharapott az ajkamra, amitől az felrepedt.
Rémesen hosszú pillanatokon keresztül vívott harcot a szánk. Megpróbáltam visszaadni a harapást, de a nyelve erőszakosan megakadályozott. A srác nem kispályás, mindenre fel van készülve.
Végül szerencsére elvált tőlem. Csak köptem egyet. Meg akartam szabadulni a szám ízétől. Nem volt rossz, de belegondolva, hogy kitől van, inkább a vírus jutott eszembe, mint a fenséges érzések.

-Ne köpdöss... Itt megtanulod, hogyan kell viselkedni. - nevetett Ethan hidegen.
Búcsúzóul még belerúgott az oldalamba, amitől egy fájdalmas nyikkanás szakadt ki a torkomból.

Amikor egyedül maradtam, megpróbáltam felmérni a terepet: az egész szobában / kabinban / épületben, vagy ahol voltunk, félhomály uralkodott. A rácsok mögött csak kopár falat láttam, a ketrecem melletti részre nem volt rálátásom. Hangok mindenhol voltak: fájdalmas kiáltások, puffanások, néhol nők sírása. Megborzongtam. Miért pont én? Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot?