A kirekesztett (H. S. & 1D)

23. rész

Gondolat menetemet egy kopogás zavarta meg. Az ajtó fele kaptam a fejem amin épp most lépett be Harry. Csendben leült mellém, majd követte a példámat és az ablakon legördűlő esőcseppeket nézte.
-A fiúk csináltak kaját. Nem jössz le? - kérdezte egy idő után, ezzel megtörve a csendet.
-Mit csináltak?
-Spagettit - mondta, majd felállt és felém nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam.
Együtt indultunk le a nappaliba, majd onnét az étkezőbe. A fiúk ott ültek az asztalnál és, öhm.... ettek? Nem tudom ezt annak lehet-e nevezni. Louis hajába tészta ragadt, Liam-nak paradicsom szószos volt az egész pólója, Niall pedig... Niall volt a legfurcsább látvány. Az egyébként szőke haja most piros volt a kecsaptól és a földül fekve röhögött. Le kellett volna fényképeznem a jelenetet, így visszagondolva. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy rájöjjek valószínűleg összekaptak valami apróságon és kaja csata lett belőle. Egy idő után feltűnt nekik, hogy ott állunk az ajtóban és megpróbálták összeszedni minden erejüket, hogy nem forduljanak le ők is a székről mint Niall.
-Ti is kértek? - kérdezte Louis látszólag komolyan, de láttam rajta, hogy magában szakad a röhögéstől.
-Aha - mondta Harry, majd leült melléjük és vett magának. Én is követtem a példáját és leültem Harry és Louis közé.
-Nem akarom tudni, hogy mi történt, igaz? - tettem fel a kérdést.
-Igaz.
Csendben ettünk tovább. Egy rövid veszekedés után, amikor is közöltem a fiúkkal, hogy én biztos nem takarítok fel utánuk, kimentem a konyhába, hogy töltsek magamnak inni. Észre se vettem de Harry is velem tartott. Egyszer csak éreztem, hogy a telefonom rezeg a zsebemben. Feloldottam a képernyőt. Ismeretlen szám.
-Haló?
-Horváth Rebeka?
-Igen. Ki keres?
-A kórházból hívom. A szüleinek autó balesete volt. Az édesapja nem élte túl, az édesanyja pedig komoly sérüléseket szerzett. Jelen pillanatban kómában van.
Könnyek gyűltek a szemembe, a telefonom pedig kiesett a kezeim közül és darabokra esett a földön. A földre zuhantam és a tenyermbe temetve az arcomat sírtam. Éreztem, hogy valaki átölel. Harry. Vissza öleltem és úgy szorítottam mintha az életem múlna rajta. Fejemet a nyakába temettem és úgy sírtam tovább. Miért? Miért van az, hogy ha úgy néz ki, hogy a dolgok jobbra fordulnak egy éles kanyarral újra a legalján vagy, és úgy néz ki sose szabadulsz onnan?