Lisa Parker furcsa élete

4. Fejezet- Az 1. jel(ek)

-Csináljunk már valamit!- mondtam.
-Zuhog az eső- értetlenkedett.
Ez igaz. Ott a pont. De szerettem volna még valamit csinálni. Ekkor viszont megláttam valamit....

-Na neeee!!!!- mondtam hangosan.
Zolit, és a ,,bandáját" láttam, akiknél fejenként 1, de lehet hogy 2-3 telefon volt. Felénk fotózgattak-gondolom én-és közben nevettek a képernyőkre mutogatva, és szívet meg ilyeneket formáltak kezükkel, a ,,love" jelzésre. A Horváth Noémiben köztudottan ők a ,,pletykások". Rosszabbak, mint 5 pletykáló lány: 5 pletykáló fiú.
Ilyen NINCS!!!!
MZ csak bámult rám, mire én a háta mögött álló -kb. 100 méterre lévő- fiúbandára mutattam.
Megfordult, és láttam, neki is felforrt az agyvize. De ekkor sajnos ők is észrevették, hogy észrevettük (hogy észrevették hogy észrevettük hogy....stb, gondolom el tudjátok képzelni...) őket. Riadalom jelent meg az arcukon. A vihorászás abbamaradt, és egyre többször pillantgattak felénk.
Mi eközben elkezdtünk egészen tempósan feléjük sétálni.
Erre elkezdtek futni az ellenkező irányba. Még jó, hogy most versenyeztünk MZ -vel! Úgy sprinteltünk mindketten, mint még soha. Éreztem, hogy fáj a jobb alkarom. Ég. De miért? Olyan felemelő érzés volt még is. Olyan szabadnak éreztem magam, mintha repülnék. És éreztem, hogy nem fáradok, csak erőt kapok... Ettől jobban kezdtem sprintelni.
Utolértük őket. Elfáradtak. Én nem. Nem is lihegtem. MZ sem. Ő is hasonlókat érezhetett, mert felém nézett, és az alkarja felé tekintgetett. Ekkor én is lenéztem a kezemre, és akkor megláttam egy jelet, ami vakítóan és zölden világított, mégis megnyugtató volt. Mintha... egy minta egy alakot ábrázolna... talán egy növényt? Meg egy szemet? De annak a szemnek olyan tekintete volt... mintha mindent tudna... Nem, ez nem lehet.... Azonban Márkkal is ilyesmi lehet. Nagyon érdekelt, az ő alkarján mi lehet. De a háta mögé rejtette, így csak annyit láttam, hogy sárga. Sárgás... Nem értettem. De én ösztösen letakartam a bal kezemmel a saját ,,jelemet" és Zoliék felé fordultam.
-Mit csináltok?-kérdeztem nyugodtan.
-Se...Semm...it!-zihálták.
-Persze. Ezt nem vesszük be!-mondta Márk.
-De... tény.....leg így....vo...olt...-lihegte Zoli egyik barátja.
-Na jó -lépett rémisztően közel Zoli egyik baratjához Márk, még én is megijednék tőle- Kémkedtetek utánunk?
-I...ige...en... -vallotta be.
-De...- próbált segíteni rajtuk egy másik gyerek- aztán... meg.... láttunk egy szivár...várnyt, és... nem is titeket... fotóztunk.....
-Persze....-forgatta a szemét Márk.
-Várj, MZ! Milyen szivárványt?- kérdeztem.
-Ott!- mutatott Zoli balra fele - neki jobb fele😁.
Odafordultam🌈:
-De szééép!!!!
Gyönyörű volt. Olyan határozott vonalai voltak, hogy még ilyen szépet nem láttam.
Eközben sajnos amíg mi Márkkal a szivárványt bámultuk, Zoliék ,,megszöktek". Szó szerint. MZ elindult utánuk, de megfogtam a csuklóját, és egy ,,hagyd!" fejcsóválással jeleztem, nem ér ennyit.
-De szép! -mondtam megint visszatérve a ,,jelenségre".
MZ- re néztem.
-Nem, Márk! Szerintem elég volt ennyi kaland!- önkéntelenül tört ki belőlem a ,,válasz". Mintha... nem is tudom... nem mondta hangosan Márk, de én mégis tisztán hallottam.... a... gondolatait (?). Azon töprengett: ,,elinduljunk felfedezni a szivárvány alját? Vajon Lisa bele egyezne?"
És erre válaszoltam az előbb. De... ez hogy lehet? Ezt így még sosem használtam... azt se tudtam, hogy van nekem ilyenem... ilyen... képességem (?). Lehet hogy csak véletlen volt? Na... ez lehet már sosem derül ki...
De 1 -t tudtam: egyre jobban ég, mostmár lüktet is az alkarom. Elkezdtem szédülni. Leguggoltam. Elöl a kezem a vizes és hideg földúthoz ért, de nem nagyon érdekelt. A szemem egy pillanatra becsuktam, aztán kinyitottam. A tenyerem egyre jobban kifeszítettem, szétnyitottam ujjaimat, és csak nyomtam a talajhoz, hátha csillapul a fájdalom. Elkezdtem remegni... Rápillantottam az alkaromra, de ehhez fel kellet emelnem a jobb kezem a földről. Mintha csak erre várt volna: a jel kezdett eltűnni: Egyre csökkent a mérete, és egyre fényesebb lett, meg világosabb, egyre barnább lett, aztán narancssárgább, végül sárgább. Végül hirtelen eltűnt. Erre megijedtem, és a hátamra gurultam véletlen. Mi vaaan??? A lábam kinyújtottam, a kezem is magam mellé letettem a földre, de önkéntelenül. Megint becsuktam a szemem. Aztán mintha semmi sem történt volna, elmúlt minden fájdalmam. Felültem. Belemarkoltam finoman és óvatosan a talajba, és egy kis földrész a kezemben maradt.
Márkra néztem. Furcsa volt a mosolya. Mintha tudna valamiről. Ez nem számított. Felálltam, nyitott tenyeremen még mindig a föld. Nem akartam eldobni. Éreztem, hogy akar valamit mutatni nekem... de mit? Na jó. Megőrültem. Az biztos.
De azért elindultunk MZ -vel a házuk felé, ott ő bement a kapun, én meg a föld darabbal a kezemben-még mindig ott volt- elindultam a lakásunk fele.
A házunk előtt körbenéztem. Nem volt senki sehol. Elhajítottam a földkupacot, ,,minden mindegy" alapon.
Földet ért. Én meg elindultam be, a kapunkon. De megfordultam. Mégis közelebb mentem a helyhez, ahova eldobtam a földet. Amikor kb. 5 méterre voltam tőle, elkezdett fényleni, és nőni. Egy komplett virág... pontosabban... rózsabokor nőtt oda. Felröhögtem. Milyen találó! Pont illik a hangulatomhoz!!! Aztán megint elkomorodtam. Ezt tényleg én csináltam? Ez akkor nem véletlen. De helyette biztosan hülye vagyok.
Minden esetre visszagyalogoltam a házunk elé, és kísérleteztem. Most nyugott voltam. Felmarkoltam egy kicsit a kerítés mellett lévő... talajból (?). Megint óvatos voltam, és könnyed, mintha egy puha párnából szeretném kivenni a vattát. Megszemléltem: közönséges földdarab volt. Jó. Kinyújtottam a karom, fel, sréen az ég felé, a tenyerem feszes, ujjaim nyitva. Néztem, mi történik. Semmi.
Taktikát váltottam: a tenyerem megemyhült, ujjaimat összezártam lazán, a fejem még mindig a darab felé nézett, de a szemem csukva volt, és koncentráltam. És meglepően nyugott. A kedvenc virágomra, a tulipánra gondoltam. A tenyeremben a föld mintha könnyebb lett volna, és kisebb. Most idegesebb lettem, ezért megint feszítettem a tenyerem. Ekkor mintha eltűnt volna a föld, egy vonalon éreztem csak nyomást. Megijedtem, ezért kinyitottam a szemem. A kezem leengedtem magam elé, vállmagasságba.
És... egy... gyönyörű, különleges, lila színű, -a szégelyei sárgák- tulipánt tartottam a kezemben. Februárban. Okééé.... én is normális vagyok. Ekkor hallottam egy füttyentést a hátam mögül. Itt a vég. Tuti diliházba kerülök, ha ezt valaki látta. Félve megfordultam. Nem volt ott senki.
-Itt-hallottam a nővérem erkélyéről egy hangot.
Felnéztem. Megkönnyebültem. Csak Betty.
-Szia! Miz...-kezdtem, de félbevágott.
-Gyere a szobámba. MOST!- de a hangjában volt valami nyugtalanság. Parancs nem. És rossz hangsúly sem.
Ezért felmentem a lépcsőn, egyenesen a szobájába. Amikor beértem Betty becsukta (csapta) mögöttem az ajtót, és lenyomott a földre, hogy üljek le. Törökülésben kötöttem ki a szőnyegen.
-Mi....-kérdeztem, de Betty megint közbe vágott.
-Láttalak a ház előtt. És szeretnék én is neked mutatni valamit. Emlékszel még erre?
Egy régi mini 4 kőből álló szökőkutat tett le elém az ágyára. Nem volt benne víz.
Bólintottam. Ezt a 10. Szülinapunkra kaptuk valakitől.
-És ezt is látod?
Egy poharat tett kb. fél méterre a kúttól.
Bólintottam, majd leteledett mellém. De ő térdelt. Bizonytalanságot láttam rajta. Hezitált, mutassa-e, vagy sem. Na tessék! Már megint ,,olvasok a gondolatokban".
De ahelyett hogy erre gondoltam volna, inkább feltelepedtem én is térdelésbe. Bólintottam egyet bátorítóan.
-A virágomat most öntöztem meg- mutatott az orchideájára- és... ezt volt már alkalmam gyakorolni, mivel 14 éves koromban jöttem rá, hogy tudok ilyet.
Jobb alkarjára pillantott. Olyan jel bolt rajta, mint az én kezemen, csak ez valami... hullámokat akart ábrázolni, de neki is volt olyan ,,mindentlátó" szeme. Látta, hogy nézem a kezét. Ekkor jobb kezét kinyújtotta, ujjait sréen felfele tartotta, a virág felé. Ő nézte. Mégis olyan laza volt, és nyugodt...
Ekkor a virág mellett felemelkedett egy kis víz a virág földjéből. Rám pillantott, és aztán vissza az orchidea felé. Elkezdte fokozatosan behajlítani a kezét, és mintha húzná, a víz közeledett. Amikor már majdnem mellettem volt a víz-értelmes mondat, tudom- Betty balra kezdte ,,irányítani" a vizet, a kúton keresztül, a pohár fele. Az előtt megállt. Bal kezével tölcsért formázott maga előtt, és az ujjait a ,,tölcsér" tetejére tette. És várt. A pohárra néztem. Szépen, tölcsér alakban folyt bele a pohárba a víz. Ekkor Betty megfogta, és a kezembe nyomta a poharat.
-Kóstold meg!-mondta gyengéden.
-De ez egy virág földjébe volt!!!-mondtam, de meg is bántam, mert a nővérem olyan őszintén nézett, és tudtam, nem akar nekem ártani. Megkóstoltam. Meglepődtem. Olyan jó ízű, tiszta volt, mintha forrásvizet innék. Elismerően Bettyre néztem, és visszahelyeztem a poharat eredeti helyére.
Ő megint olyan ,,sréen felfele, nyugodt" tartást vett fel kezével, egy pillanatra megmerevedett, majd ujra enyhült, víz szintesen tartotta ujjait- és tenyerét- és lassan felfele kezdte ,,emelni" a vizet. Amikor kiürült a pohár, jobbrább vitte kezét Betty, a szökőkúthoz. A víz követte kezét. Betty most sréen tartott ujjaiból vízszintest csinált, és 4 ujját használva közepes sebességgel végtelen-jelet rajzolt a levegőbe. A víz ez alatt beleereszkedett a kútba, és folyt, folyt, soha nem akart vége lenni a vízáradatnak.
Betty rám mosolygott.
-Van egy képességem... vagyis 2. Az egyik a gondolat olvasás.
-Igen, nekem is.
-A másik a víz. És annak korrigálása, halmazállapotai.
-Nekem meg... a növény....
Betty bólogatott, mosolyogva, én meg bámultam elé. De kirááály!!!
Valaki kinyitotta az ajtót. Betty hirtelen ökölbe szorította kezét, és kicsit előre, a kút fele, kinyújtotta ujjait, feszes lett az ujja(i), a tenyere, a karja.
A víz esése szó szerint megdermedt. Ekkor Betty behúzta karját, és szó szerint leintette (vízszintesen). A víz lehullott az aljára, és eltűnt. Mindez 3 másodperc volt. Szóval aki belépett az ajtón... azaz Henry, nem vehetett észre semmit. Ezen elcsodálkoztam.
-Nem tudja?-kérdeztem Betty fele suttogva, hogy Henry ne hallja meg.
Betty megcsóválta fejét. Komoly, aztán kérlelő arcot vágott. Bólintottam, hogy ,,nyugi, nem mondom el!". Megkönnyebbült, és felállt, hogy üdvözölje Henryt. Sziasztok!- pattantam én is fel, és kiszaladtam a szobából. A sajátomban egy papírlapot vettem, és rajzolni kezdtem azt a jelet, amit láttam.
A sajátomat:

Nem lett tökéletes, de nem lett rossz.

Aztán Bettyét:

Jó. Ez nagyon rossz lett. Csak kb. volt ilyen, amúgy sokkal jobb volt élőben...

Úgy éreztem, ez nagy titok. Ha Henry sem tud róla.... az nagyon fontos és titkos lehet.... Úgy döntöttem nem mondom meg MZ - nek. Bár neki is van képessége. Majd megkérdezem Bettyt... Viszont.... ha Betty tud ilyeneket a vízzel, én is tudok a földdel, virágokkal. Kimentem az erkélyemre. Mellette volt egy fa. El akartam érni az ágat, ezért kihajoltam. Nem értem el. Nyújtózkodtam. És... lehet túl messzire, mert az ágat elértem, és fogtam, de az erkély 2 méterre volt tőlem. Jó. Akkor várok. Valaki úgyis hiányolni fog.... vagy nem? Hol marad a képességem? Mit mondott Betty? 14 éves kora óta... Volt ideje elsajátítani.... én meg fél órája tudom. De jóóó.....😒
Ekkor még az alkarom is elkezdett égni... de ez.... lehet hogy jó... becsuktam a szemem, és gondolkodtam. Mit tenne itt Betty, ha ő én lennék? Tuti felügyeskedné magát az erkélyre... az nem fog menni, de egy próbát megér.... elkezdtem lendületet szerezni. Előre-hátra mozgattam a lában. Ez nem jött össze. Megálltam. De ezt nem kellett volna. Az a kicsi lendület, amit szereztem, még volt mindig, és ezért elkezdett csúszni a kezem lefele. Ilyen. NINCS!!!

Elkezdtem zuhanni le... próbáltam az égő jelemmel valamit kezdeni: az ujjaimat pókember-módba tettem, hátha egy... valami kijön az ujjamból...de... ez nem sikerült, és egyre közelebb volt a talaj.... csak zuhantam....